2014. szeptember 2., kedd

II.évad 25.rész - A nagy találkozás

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Hosszúra írtam vagyis próbáltam, remélem tetszeni 
fog. Nem írtam még az életben ilyen részt, de próbáltam minnél 
érzelmesebbre írni, ami remélem sikerült is.
Köszönöm a bíztatást és az olvasókat is!
Remélem mindenkinek jól telt az első két napja és szeretnék sok 
sikert kívánni a holnapihoz is. 
Nagyon örülnék néhány visszajelzéshez! Én magam is tudom, hogy
nem ezért írok, de jól esik mikor kedves szavakat olvasok. Az
sem muszáj, hogy pozitív legyen, csak mondjátok el a véleményeiteket!
Névtelenül is lehet kommentelni, nem kell hozzá Blogggered legyen!
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!

----------------------------------------------------------------------------


Harry Styles



  Amint megpillant az arcáról lefagyott a mosolya. Nem tudom, hogy ezt mire véljem, de nem is törődök inkább vele, inkább csak nézem az előttem álló gyönyörű lányt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzést kelt benned, hogyha látod a húgod. Egyszerre vagyok mérhetetlenül boldog és egyben szomorú is. A szomorúságom oka teljesen érthető, hiszen 18 évig abban a tudatban éltem, hogy nekem nincs senki, hogy nincs családom. Még álmomban sem gondoltam volna, hogy kiderül egyszer, hogy igenis van és ismerem is őket, csak sosem mondták el kik is valójában. Rájuk haragszom, hogy is ne tenném, de a húgomra nem tudok. Ugyanis ő szeretett volna velem találkozni, de nem engedték neki. Ő szeretett volna megismerkedni velem és most végre esélyt kap rá, ahogy én is, hogy bepótoljam az elmúlt éveket. Hogy mellette legyek, amikor szomorú vagy megvédjem őt, ha arra kerül sor. Miután beszéltem a szüleimmel az lesz az első dolgom, hogy ezt a gyönyörű lányt, aki velem szemben áll sokkos állapotban magamhoz viszem. Nem fogom itt hagyni, azt akarom, hogy velem legyen. 
  Ahogy nézem őt egyre több hasonlóságot fedezek fel bennünk. A mosolya olyan mint az enyém, bár most nem virít ott, de mikor kinyitotta az ajtót, még ott volt. Gödröcskéi vannak. Egyikünk sem mer megszólalni. Egymás szemébe nézünk, de hallgatunk. Nem tudom megfejteni, hogy mit érezhet. Több mindent olvasok le egyszerre azokból a szemekből. Boldogságot. Félelmet. Szomorúságot. Szeretett. 
  Érzem, ahogy Mad megszorítja a kezem. Tudom, hogy azt próbálja éreztetni velem, hogy ő itt van és minden rendben lesz, de nem olyan könnyű el is hinni ezt. Mi van akkor, ha nem akar látni? Mi van, ha amint elmondom ki vagyok - bár szerintem tudja - az arcomra csapja az ajtót? 
  - Sz-szia. - nyögöm ki nagy nehezen. A szemei nagyra nyílnak a hangom hallatán és csillogni kezdenek. Sírni fog? Nem akarom, hogy sírjon. - Én... - mit is mondhatnék neki. Hogy "Helló, én vagyok a bátyád és szeretnélek megismerni" lehet, hogy ez lenne a jó, de nem akarok ilyen lenni, nem így akarom közölni vele. Meg akarom ölelni és soha többé el nem engedni őt.
  - Tudom, hogy ki vagy... - suttogja, miközben lesüti a szemét. Bár így is tisztán lehet látni, hogy egy könnycsepp gördül le a tökéletes arcán. A hangja remeg, ahogy a keze is, ami időközben maga mellé ejtett. Elengedem Mad kezét, majd közelebb lépek húgomhoz.
  - Hé. - teszem az álla alá az ujjam, majd emelem fel azt. Szeretnék a szemébe nézni, de nem tudok, mivel csukva tartja őket. - Itt vagyok, nem megyek el többé. - motyogom. - Nem hagylak el. - teszem hozzá. Nem válaszol, mozdulatlan marad, csak halk szipogás, amit hallani lehet. Nem tétovázom tovább, magamhoz ölelem, mire belőle zokogás tőr fel. - Itt vagyok. - suttogom a fülébe. Erősen kapaszkodik a felsőmbe, én pedig olyan közel vonom magamhoz, amennyire csak tudom. 
  Madre pillantok, majd észreveszem, hogy mosolyog, de közben sír is. Talán őt még érzékenyebben is érinti ez az egész látvány, mint engem, bár én sem állok messze a sírástól. Biztosan nem lehet neki könnyű végignézni, amint rátalálok a húgomra, miközben ő sosem találkozhat újra a nővérével. Lágyan rámosolygok, amit ő viszonoz is.
  - Gemma! - hallok meg egy lágy női hangot. - Gemmi, kedvesem ki van az ajtóban? - kérdezi, majd hallani kezdem a közeledő lépteket. Hát úgy látszik már nem csak a húgommal találkozhatok, hanem a nagyszüleimmel is. - Istenem. - kapta a szája elé a kezét a hölgy, amint megpillantott engem. - Gemma, szerintem ideje bemenned. - szólal meg.
  - Nem nagyi! - bontakozik ki a karjaim közül. - Nincs ideje! Eddig nem engedtétek, hogy találkozzak vele, most pedig itt áll előttem. - mutat rám. - Eszem ágába sincs bemenni, csak ha ő vagyis ők is velem jöhetnek. - akad ki, amit teljesen megértek. A hangja remeg, de tisztán érezhető benne a harag és a düh. 
  - Gemma, nem most van itt az ideje a veszekedésnek! - néz rá szigorúan. - Befelé most! - mutat maga mellé.
  - Asszonyom. - szólalok meg, mire rám kapja a fejét. - Azért jöttem el idáig, hogy megismerjem őt.
  - Ne most Harry! - néz a szemembe, mire én összeráncolt szemöldökkel nézek rá. - Gemma gyere be a szobába, míg én beszélek velük.
  - Nem megyek! - jelenti ki.
  - Nyugodj meg. - suttogom a füléhez hajolva. - Nem megyek el, menj be nyugodtan és nemsokára én is megyek utánad. - nyugtatom meg és remélem, hogy most nem hazudok neki és így lesz, ahogy megígértem. Aprót bólintott, majd bement a hölgy mellett, aki még mindig összefont karokkal bámult ránk Madel. - Igazán szeretetteljes fogadtatás, nem gondolod nagyi? - vonom fel a szemöldököm.
  - Honnan tudod? - kérdezi halkan. - Anne egy szóval sem mondta, hogy elmondta volna neked - továbbra is komoly arccal nézek rá - de nem is ő mondta el, ugye?
  - Nem! - vágom rá, idegesen. Mad megérinti a karomat, mire kicsit visszaveszek a hangomból. - Az én családomnak esze ágába sem volt nekem elmondani az igazságot, nem igaz? Ha rajtuk múlna, még a mai napig sem tudnám, de valaki úgy szerette volna, hogyha a halála után végre én is tudomást szerzek, hogy nem is vagyok árva. - nagyra nyílnak a szemei. Gondolom megértette, hogy kire gondoltam.
  - Andy? Ő mondta el neked? De hát miért? Én nem értem ezt, miért tette volna és hogyan, azt meg hogy érted, hogy a halála után?
  - Nem ő mondta el nekem, hanem egy lány, akit megkért rá. - válaszolok. - Ha nem teszi meg akkor most nem állnék itt és nem ölelhettem volna magamhoz a húgom, akiről nem is tudtam. - túrok a hajamba.
  - Harry nyugodj meg. - suttogja Mad. - Jó estét... - fordul a nő felé.
  - Mad, te vagy az? - kérdi. - Nem gondoltam volna, hogy így fogunk újra találkozni. - teszi hozzá.

***

  Nehezen hiszem el, hogy még most is, hogy itt vagyok. Bár mondhatnám úgy is, hogy a fogadtatás nem volt valami kellemes, de túlléptünk rajta. Mara nem igazán örült a látogatásomnak és ahogy most nézem még mindig nem békélt meg vele, de remélem idővel így lesz. Valószínűleg, ha Mad nem lett volna itt velem, akkor tőlünk zengett volna az egész ház, de neki köszönhetően csendben vitatkoztunk. Én azt hajtogattam, hogy nem érdekel miért titkolták előlem, ő pedig éppen azt osztotta meg velem, hogy sosem akartak bántani. Hát pedig mégis sikerült, ugyanis 18 évig semmiről sem tudtam. 
  Gemmát azóta nem láttam, biztosan a szobájában van. Bár örülök, hogy nem hallgatja ezt végig, ami most közöttünk zajlik le. 
  - Nézd Mara, nem azért jöttem ide, hogy veszekedjünk. - sóhajtom. - Én csak a húgommal akarok találkozni. Érte vagyok itt, mert ő volt az egyetlen, aki szeretett volna megismerni.
  - Ez nem így van, Harry. - vág közbe. - Mi is meg szerettünk volna téged ismerni, de nem lett volna olyan könnyű és most már te is érted, hogy miért mondom ezt. Nem ide kellett volna gyere először, hanem a szüleidhez...
  - Hát persze. - nevetek fel. - Hozzájuk kellett volna, de egy hónap elteltével sem sikerült magam rávennem erre! Nem tudok a szemük elé kerülni, mert attól tartok olyat mondanék nekik, amit megbánnék. Tudták ki vagyok, jóba voltam velük abban az átkozott intézetben mégsem közölték kik is ők valójában.
  - Harry, én megértelek, te is tudod. - szólal meg Mad. - De nekik sem olyan könnyű. Nem állok melléjük, de velük is beszélned kell. - néz rám.
  - Tudom Mad. - bólintok. - Fogok is, de először szeretnék Gemmával tölteni egy kis időt, legalább a mai estét. 
  - Rendben, akkor a ma éjszakát itt töltitek. - áll fel Mara. - A vendégszobában megcsinálom nektek az ágyat. De Harry - emeli fel az ujját - csak akkor engedem meg és egyezzek bele abba, hogy nem mondom el Annenak, hogy itt voltál és mindenről tudsz, ha még a héten beszélsz velük.
  - Beszélni fogok. - ígérem meg. - Köszönöm Mara. - mosolygok rá halványan. - Hol találom Gemma szobáját?
  - Az emeleten balra a második ajtó. - adja a választ, majd eltűnik.
  - Megleszel addig egyedül? - fordulok a barátnőmhöz. 
  - Nem leszek egyedül, majd elbeszélgetek Maraval. - mosolyog. - Nagyon örülök, hogy boldog vagy. - bújik hozzám. - Amikor Gemmáról beszélsz, ragyognak a szemeid. Szeretlek.
  - Örülök, hogy elkísértél. - puszilok a hajába. - Nélküled nem lett volna ilyen egyszerű az egész. - sóhajtom. - Én is nagyon szeretlek. - suttogom. Felemeli a fejét, majd egy puszit lehet az ajkaimra. 
  - Menj, már biztosan vár rád. - mosolyog. - Én majd a szobában várok rád. - teszi hozzá.  
  Nem szeretném magára hagyni Madet, mert van egy olyan érzésem, hogy Mara nem igazán örül annak, hogy mi együtt vagyunk. Bár ezt meg is értem, hiszen ki örülne, ha ismerné a történetet? Nem sokan abban biztos vagyok. Lassan mentem fel a lépcsőn, majd álltam meg a szobája előtt. Kopogtam, de nem válaszolt. Biztosan azt hiszi, hogy más vagyok.
  - Gemma, bejöhetek? - kérdem halkan, de most sem válaszol, így benyitok. Az ágyán fekszik miközben a fülében hangosan szól a zene. Látszik, hogy rokonok vagyunk, én is ezt szoktam csinálni mikor ki akarom zárni a világot. Az ágya mellé sétálok, majd leülök, mire szemei kipattannak és abban a pillanatban ki is húzza a fülesét. - Jól vagy? - mosolygok rá.
  - Azt hittem, hogy elmentél. - suttogja. - Ugye tudod, hogy én végig találkozni akartam veled? De anyáék nem szerették volna...
  - Nyugi Gemma. - fogom kezeim közé arcát. - Tudom, hogy szerettél volna. Sosem tudnék haragudni rád. Nem tudnék haragudni egy olyan személyre, akit végre a családomnak mondhatok, aki megakarok védeni mindentől, akit szeretek. - nézek a szemébe.
  - Én is szeretlek, Harry. - suttogja. - Azt hittem sosem találkozhatok veled úgy, hogy te is tud ki vagyok én valójában.
  - Emiatt már nem kell aggódnod. - mosolygok rá. - Tudom ki vagy és szeretném, ha velem jönnél haza, hozzám és a többiekhez vagy csak hozzám, ha neked úgy jobban tetszik.
  - Tényleg azt szeretnéd, hogy veled lakjak? - kerekednek el a szemei.
  - Mint már mondtam neked, többet nem engedlek el. Hosszú évekig azt hittem, hogy nincs családom és most kiderül, hogy van, bár nem törődnek velem, csak a húgom. Csak te voltál az, aki találkozni akart velem. És igen tényleg azt szeretném, hogy hozzám költözz, bár nem lenne könnyű, hiszen elég keveset vagyok otthon, de van egy tervem, amiről még nem merek beszélni, mivel attól tartok, hogy nemet mondana rá, de azt szeretném, hogy hozzám költözz. 
  - Nem számít, hogy hová megyek, csak az, hogy végre megismerjem a bátyám, hogy érezzem, hogy vagy. - mosolyodik el. - Tudom, hogy nem lenne könnyű hiszen híres vagy, de az én bátyám is, akit szeretek és ha kell elviselem azt is, hogy nem lehet velem a nap minden percében...
  - Megpróbálok majd annyi időt veled és Madel is tölteni, amennyit csak tudok. Mindkettőtök nagyon fontos a számomra.
  - Mad a barátnőd, igazam van? - vigyorodik el. - Igaz, hogy Andy végre bevallotta nektek, hogy mit is szeretne, hogy kivel lehet boldog?
  - Várjuk csak, te tudtad, hogy Andy mit gondol rólunk? - aprót bólint. - Neked beszélt róla?
  - Én vettem rá, hogy leírja nektek, mert tudtam, hogy Mad csak akkor tudna veled lenni teljesen, ha ő is így szeretné. Madet még sosem láttam, csak Andy temetésén. - nyelt egyet. - De nagyon sokat mesélt róla nekem Andy. Elmondta, hogy milyen gyönyörű, de rá kellett jönnöm, hogy így élőben sokkal szebb. Lehet, hogy kicsit furán fog hangzani, de örülök, hogy téged szeret és veled van. Andyvel sosem lehetett volna olyan boldog, mert ők nem illetek össze, de ti igen.
  - Szóval nem csak Andynek köszönhetem azt, hogy Mad velem van, hanem neked is? Köszönöm. - húzom magamhoz, ő pedig boldogan viszonozza az ölelésem. - Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de hány éves vagy?
  - Már csak pár hónap és 16 leszek. - mosolyog. - Remélem ezt a szülinapomat, már veled ünnepelhetem. - néz fel rám.
  - Biztos lehetsz benne, hogy én leszek az első, aki felköszönt téged. - puszilom meg. - Mint már mondtam neked, szeretném bepótolni az elmaradt időt és a bátyád lenni, aki vigyáz rád.
  Már két órája beszélgetünk. Ő is mesélt magáról, de láttam rajta, hogy nem volt boldog miközben az emlékeiről beszélt és hiába nem mondja ki tudom, hogy mi az oka, az, hogy én voltam vele. Én is meséltem neki kicsit a bandáról, most pedig képeket nézünk, amikor még kicsi volt. Aranyos mosolygós baba volt, bár vannak későbbi képek, ahol látszik, hogy erőltetett a mosolya. 
  - Harry? - emeli fel a fejét.
  - Hmm? - fordulok felé.
  - Ugye tudod, hogy anya is szeretett volna veled találkozni, csak nem volt hozzá bátorsága. - suttogja. Nem szeretnék erről beszélni, de nem szólok közbe, hiszen ő tudhatja mi történ valójában és hamarosan úgyis meghallgathatom anyámat is, hogy mi volt az oka. - Hallottam, ahogy éjszaka sír, hogy azt mondja nem kellett volna téged elhagynia, hogy szeretne a karjai között tartani, de attól is félt, hogy te elutasítod őt, ha rájössz, hogy van családod és ilyen közel élnek hozzád, te mégis árvaházban vagy. - suttogja. - Apa vigasztalta, de nem igazán sikerült neki, de ez egészen addig volt, míg meg nem egyeztek abban, hogy megpróbálnak veled összebarátkozni, de mikor a szüleidről beszéltél nekik anya összetört és fájt neki nem is kicsit, hogy azt kellett tőled hallania, hogy gyűlölöd őket.
  - Az sem volt szép, hogy eltitkolták előlem. - szólalok meg. - De ígérem, hogy még a héten beszélek velük, de szeretném, ha te is ott lennél. - teszem hozzá.
  - Én pedig szeretnék ott lenni, csak nehéz lesz eljutni Londonba. - sóhajtja.
  - Nem lesz az. - mosolygok rá. - Mivel holnap megbeszélem Maraval, hogy gyere velem és holnapután pedig elmegyünk a szüleinkhez.
  Furcsa volt hallgatni, hogy Anne sírt utánam, nem gondoltam volna. Bár most így belegondolva tényleg nem volt valami szép tőlem, hogy a fejükhöz vágtam mennyire fáj, hogy elhagytak a szüleim, de én nem tudhattam, hogy pont velük beszélek. Már csak abban tudok reménykedni, hogy Mara beleegyezik, hogy elvigyem Gemmát, mivel tényleg szeretném, ha ő is ott lenne, mikor meglátogatom őket. Arra lettem figyelmes, hogy Gemma egy hatalmasat ásít mellettem, mire én felkuncogok.
  - Látom fáradt vagy. - mosolygok rá. - Ma mi is itt töltjük az éjszakát, így reggel biztosan találkozunk, de most azt szeretném, hogy aludj, pihend ki a mai napot. Reggel pedig találkozunk.
  - Rendben. - egyezik bele. - De ígérd meg kérlek, hogy mikor kinyitom a szemem ez nem csak egy álom marad... - suttogja.
  - Nem Gemma ez nem csak álom. - puszilom meg. - Reggel itt leszek, mikor felébredsz. Jó éjszakát húgi. - ölelem meg.
  - Jó éjt, Harry! - dől el az ágyán.
  Mosolyogva közelítem meg azt az ajtót, ami résnyire nyitva van. Gondolom az a mi szobánk, mivel Mad hangja szűrődik ki belőle. Amint belépek felém pillant, majd megnyugtatja a vonal másik oldalán levő személyt és elbúcsúzik tőle.
  - Louis aggódott. - sóhajtja. - Jól vagy? - lép hozzám közelebb.
  - Tökéletesen. - ölelem magamhoz. - Most, hogy már tudom, hogy van egy húgom és te is velem vagy nem is lehetnék boldogabb. Szeretlek. - csókolom meg. - Mindennél jobban szeretlek. - suttogom az ajkaira.
  - Én is téged. - motyogja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése