2014. november 21., péntek

II.évad 39.rész - Kevesebb, mint nyolc hónap...

Sziasztok!
Hamarabb terveztem a részt és még hat előtt el is kezdtem írni, ám akkor eszembe jutott, hogy a fiúk videója akkor jön ki, így abbahagytam és megnéztem egyszer, majd még egyszer és hát szerelmes lettem bele.(mivel a legtöbb olvasom magyar, így nekik írom, hogy ezt román időben mondtam) Az új albumuk is csodálatos, igaz van egy két szám, ami nem tudom nem nagyon illik hozzájuk szerintem, de azokat nem ők írták szóval nincs gond és bónusz számok... Igazság szerint kétlem, hogy képes lennék dönteni, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik a kedvencem. Fogalmam sincs. Mindet imádom! De most térjünk vissza az íráshoz. Remélem tetszeni fog a rész és kommenteltek majd, hogy megtudjam ti mit gondoltok róla. Köszönöm a bíztatást és az olvasókat! A hétvégén még érkezik egy rész, ha minden igaz. 
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!

-----------------------------------------------------------------------------------


Madison Clarck



  Mások hosszabb pihenés után, kényelmes ágyukban ébrednek fel a szobájukban. Velem ez nem így történik. A szagból ítélve azonnal kijelenthetem hol vagyok, ebben a pillanatban. Kórházban. Egy olyan helyen, amit messziről el akartam kerülni, életem végéig, de most is itt vagyok. Bár erről én tehetek hiszen titkolózom és idegeskedek, ami a mostani állapotomnak nem tesz jót, ezt én magam is tudom, mégsem voltam képes elé állni és a szemébe mondani az igazat, amit már biztosan ő is megtudott.
  Két pislogás után, kitisztul előttem a látvány. Fehér falak. Ez az első dolog, amit észreveszek. Ám oldalra pillantva tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Ő is itt van. Összefont karokkal, lehunyt szemekkel dől a falnak. Ideges. Biztosan az, ezt nem csak a homlokán lévő ráncokból gondolom, hanem a szapora lélegzéséből és feszült állásából is. Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt, de egy biztos, hogy ő is itt volt velem végig. Pedig azt nem tudom elhinni, hogy nem dühös rám a történtek miatt. Egy kósza tincse az arcába esik, mire kinyitva szemeit a hajába túr, majd egyenesen rám tekint. Szemei elkerekednek, majd egy sóhajtás után ellöki magát a faltól és lassú léptekkel közelíti meg az ágyam.
  A szívverésem egyből felgyorsul, ugyanis fogalmam sincs mit mondjak neki vagy ő mit fog nekem mondani. Fel kell készülnöm, hogy biztosan nem fog neki tetszeni, hogy nem mondtam neki el, de idővel megtettem volna. Szemeimmel minden mozdulatát követem, ám megszólalni félek. Ahogy leült mellém az ágyra egyből észrevettem, a karján levő megfeszült izmokat. Semmit sem mond, csak mély levegőket vesz, gondolom így próbálja lenyugtatni magát. Tudom, hogy lehet nem kéne, mégis a combján fekvő kezéért nyúlok, mire oda kapja a kezét, majd lassan rám emeli tekintetét.
  - Tudom. - suttogja halkan, mire én akaratom ellenére is megszorítom a kezét, mintha csak azt akarnám vele éreztetni, hogy nem lesz semmi baj, pedig most pont én vagyok az, aki miatt ideges. - Miért nem mondtad el?
  Lehet, hogy nem kiabál, de a hangján tisztán hallatszik, hogy mennyire szeretné kiordítani magából a feszültséget, de miattam visszafogja magát. Lassú köröket kezd rajzolni kézfejemre, amivel gondolom azt próbálja elérni, hogy megnyugodjak, majd elmondjam neki az egészet. Ezt kell tennem, én is tudom, de egyáltalán nem könnyű, főképpen nem úgy, hogy ő már tud is róla.
  - Miért tartottad titokban? - túr másik kezével a hajába. - El kellett volna mondanod nekem....
  - Tudom. - motyogom, alvástól rekedt hangon.
  - Akkor miért nem tetted? - néz mélyen a szemembe.
  - Szinte sosem láttalak az elmúlt napokban. - suttogom. - Amikor pedig hazaértél beestél az ágyba, mikor mondtam volna el?
  - Szóval ez is az én hibám? - húzza el a kezét, majd áll fel. - Szóval azért nem tudhattam meg, hogy apa leszek, mivel te nem találtál időt, hogy elmond nekem? - emeli kicsit feljebb a hangját, mitől belesajdul a fejembe. - Én vagyok a hibás igaz? - túr a hajába. - Persze ki más. Pedig kérdeztem nem is egyszer tőled, hogy mi a baj, de semmit sem mondtál, miért?
   - K-kérlek ne veszekedjünk. - remeg meg a hangom. - Tudom, hogy el kellett mondanom, tudom, hogy az én hibám, de...
  - Semmi de. - szól közbe. - Ne kezdj el magyarázkodni, ne most! Megérdemeltem annyit, hogy ezt elmond nekem mégsem tetted.
  Tudom, hogy a válaszom várja, de képtelen vagyok megszólalni, ugyanis attól tartok, ha megtenném elsírnám magam.
  - Kiszellőztetem a fejem. - szólal meg egy perc múlva.
  - Sajnálom, kérlek ne menj el. - motyogom már a bezárt ajtónak.
  Elment.
  Itt hagyott.
  Már csak a szobában lévő illatát érezhetem, pedig most szükségem lenne rá. Nem egyszer mondtam neki, hogy mennyire utálok kórházban lenni, erre ő magamra hagy.
  Nem akarom sajnáltatni magam, hiszen én tehetek róla, hogy ez történt, de képtelen vagyok megállítani a maguknak utat törő könnyeket. Úgy érzem, mintha elvesztettem volna egy részem, pedig tudom, hogy miután lenyugszik ismét normálisan beszélhetünk majd, de az már csak részlet kérdése, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Csak remélni tudom, hogy minnél hamarabb.
  Pár perce bejött hozzám az orvos és elmondta, hogy minden rendben velem és a babával is, de éjszakára még bent kell maradnom. Megkérdezett, hogy nem akarom, hogy felhívjon valakit, mivel nem szeretné, hogy egyedül legyek. Viszont én gondolkozás nélkül vágtam rá, hogy a barátom itt van a közelben, bár belül tudtam, hogy nem sétálni ment. Miután veszekedtünk sosem ment sétálni. Az ajtóból visszanézve még bocsánatot kért, amiért Harry tőle tudta meg, hogy állapotos vagyok. Csak halványan rámosolyogtam, hiszen nem az ő hibája, nekem kellett volna már elmondanom neki, ő csak a munkáját végezte.
  Hihetetlen, hogy tényleg állapotos vagyok. Sosem beszéltünk még gyermekvállalásról és ennek örülök is, hiszen ezt nem kell elkezdeni tervezgetni, ennek magától kell jönnie. Az a kis csöppség már hat hete fejlődik a szívem alatt, de én még csak másfél hete tudok róla. Tudom, hogy még nagyon picike, de én már most is végtelenül szeretem őt. Ha arra gondolok, hogy ránk fog hasonlítani, akkor már most mosoly kúszik az arcomra, bár  sokkal jobban örülnék, ha Harry is mellettem lenne, ebben a percben és ezeket vele beszélhetném meg, nem pedig saját magammal.

***

  Tudtam, hogy nem fog bejönni hozzám és reggelre igazam is lett, hiszen még mindig egyedül voltam a szobában. Őt kellett volna felhívnom, hogy jöjjön értem, de nem tettem így, helyette Sophiet hívtam, aki boldogan fogadta el kérésem. Bár biztosra veszem, hogy lesznek kérdései, amiket az úton fel is fog majd tenni. 
  - Hoztam neked tiszta ruhát. - nyújtja át a csomagot, amit én el is veszek tőle. 
  - Köszönöm. - mosolygok rá. - Egy pillanat és jövök. - indulok el a fürdőbe, ahol magamra zárom az ajtót, majd gyorsan felkapom magamra a darabokat és visszamegyek. - Sajnálom, hogy iderángattalak.
  - Szívesen jöttem. - néz rám. - Lou és Emma üzeni, hogy később majd átnéznek hozzád, mivel nekik most vizsgálatra kell menniük vagyis csak Em-nek, de tudod, hogy milyen Louis sehová sem engedi magába. 
  - Engem mégis itt hagytak. - suttogom az orrom alatt, abban reménykedve, hogy Soph ezt nem hallotta meg.
  - Nem lesz semmi baj, meglátod. - mosolyog rám halványan. - Most dühös és nem érti a helyzetet, de meglátod, hogy amint lenyugszik minden rendbejön. Szeret téged és nagyon aggódott ám tegnap miattad. Amikor az orvos bejelentette, hogy terhes vagy megkönnyebbülten sóhajtott fel, ám mikor eljutott az agyáig mit is mondott kiborult. Természetesen a többiek is meglepődtek, bár mi a lányokkal már sejtettük, csak nem akartunk téged kényszeríteni, hogy elmond nekünk.
  - Tudom, hogy megvan az oka, hogy mérges legyen rám, de mind tudjátok, hogy mennyire utálom a kórházakat és ő mégis képes volt magamra hagyni. - rázom meg a fejem. - Mikor szükségem lett volna rá, ő lelépett. Igaz, az én hibámból, de akkor is...
   - Szerintem azért ment el, mert nem akard téged megbántani és úgy érzete, ha marad akkor ezt érné el. Biztosan megbékél, meglátod majd. 
  - Biztosan igazad van, csak tudod nem szeretem amikor miattam issza le magát. - sóhajtom. - Mert ebben biztos vagyok, hogy innen egyenesen haza ment vagy esetleg egy bárba inni. Miután veszekszünk legtöbbször ezt csinálja, én pedig halálra aggódom magam miatt, bár már megszokhattam volna. 

***

  Az út csendesen telt, kivéve mikor Soph fel-feltett egy kérdést, de amint rájött, hogy nem igazán van kedvem beszélgetni, inkább csendben vezetett tovább. 
  Hogy féltem-e attól, ami otthon fog várni? Talán egy kicsit, de nem attól, hogy Harry veszekedni fog velem, hanem inkább attól, hogy milyen állapotban találom majd őt. A veszekedést kibírnám, hiszen meg is érdemlem, de azt, hogy miattam igya le magát teljesen nehezebben tudnám elfogadni. 
  Biztosra veszem, hogy mindent meg tudunk majd beszélni, ugyanis a mi szerelmünket ez nem teheti tönkre inkább csak még erősebbé, de attól még tartok tőle egy kicsit. 
  Miután elbúcsúztam és megköszöntem Sophinak, hogy elhozott lassan az ajtó felé lépkedek, majd megállva előtte kutatom a kulcsom, táskámban. Sóhajtva lépek be a kattanás után, mire egyből a szemem elé tárul, hogy itthon maradt és itt ivott. Cipője elhagyva az előszobában, majd a kabátja a szekrényen is ezt bizonyítja. Lassan lépkedek előre, majd nézek be a nappaliba, annak a reményében, hogy Harry talán ott van, de üres a szoba, így a lépcső felé megyek, majd a közös szobánkhoz. 
  Az ajtóhoz érve, észreveszem, hogy csak be van hajtva, ami azt jelenti, hogy itt van. Mély levegőt veszek, majd a kicsi rést nagyobbra nyitom és belépek rajta. A szobában sötét van, ugyanis a sötétítő be van húzva, éppen csak egy kis fény szűrődik a szobába az éjjelilámpából. Harry pólóját a földön találom, míg őt félmeztelenül az ágyon ülve. Könyöke a térdén van, míg kezeivel a hajába túr. Nem veszi észre, hogy bejöttem, így közelebb megyek hozzá, majd leguggolok elé és kezeim a combjára teszem, mire azonnal felkapja a fejét.
  A szívem szorul össze, mikor meglátom vörös szemeit. Ezt nem a pia okozta, ebben biztos vagyok, hiszen alig érzik rajta a szaga. Nyelek egyet, hogy ne csináljak semmi olyat, ami most felzaklatná őt, majd jobb tenyerem felemelem és az arcára simítom, amibe ő bele is fekteti bőrét. Behunyja szemeit, majd újra kinyitja, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg itt vagyok.
  - Sajnálom. Sajnálom, hogy nem mondtam el. - suttogom a szemeibe nézve. 
  - Nem. - rázza meg a fejét, majd fogja meg a kezem és kulcsolja össze az övével. - Nem kell bocsánatot kérj, tegnap én voltam a barom. Nem kellett volna otthagyjalak. - mondja rekedt hangon. - Melletted kellett volna lennem és vigyáznom rád, nem pedig eljönnöm...
  - Jól vagyok. - vágok közbe. - Semmi bajom. Teljesen igazad volt abban, hogy el kellett volna mondanom, csak nem tudtam, hogy mikor lett volna alkalmas. 
  - Nem számít. - mosolyog rám halványan. - Ne haragudj a tegnapiért. - mire én megrázom a fejem. Nem haragszom rá, nem esett jól, de nem vagyok rá dühös ezért. - Gyere ide. - tárja szét a karjait, mire én felállok, majd az ölébe ülök. Derekán összekulcsolom lábaim, míg a homlokát az enyémnek dönti. - Szeretlek és - simít végig a hasamon - őt is nagyon szeretem már most. - suttogja a szemeimbe nézve. Mire én mosolyogva nyomok egy puszit ajkára. - Mióta?
  - Másfél hónapja. - suttogom. - De csak most tudtam meg pár napja. - teszem hozzá mielőtt azt hinni már akkor is tudtam. 
  - Minden rendben veletek? - érdeklődik.
  - Igen, mindketten nagyon jól vagyunk, most, hogy itt lehetünk veled. - mosolygok rá. - Ahol te ott vagy, ott én nem lehetek nem jól. - túrok a hajába, mire felsóhajt. - Szeretlek, nekem te vagy a mindenem és most már a szívem alatt lévő csöppség is, de nélküled még mindig nem érzem magam teljesnek. 
  Semmit sem mond, csak mosoly kúszik az ajkára, majd az enyémre tapassza azt. Lágyan csókol, mintha azt hinné, hogy bármelyik pillanatban összetörhetnék a karjai között, pedig ennek sosem volt és nem is lesz esélye. Ez inkább akkor következne be, ha nem csókolna meg soha többé. Fogai közé veszi alsó ajkam, mire én engedélyt adva neki, engedem be nyelvét, aminek következtében azonnal megtöröm a gyengédséget. Nem mintha most durva lenne, de sokkal szenvedélyesebb és rámenősebb. Kezét a pólóm alá csúsztassa, majd a gerincem kezdi simogatni. Hírtelen hátradől az ágyon, minek következtében én fölé kerülök. A hajam az arcomba hullik, de így is látom édes mosolyát.
  - Szeretem amikor te vagy felül. - morogva. - De te is tudod, hogy az az én helyem. - csillan fel a szeme. Meg sem várva a reakcióm húzódik feljebb az ágyra, majd terít maga alá. - Így már sokkal jobb. - suttogja ajkamra.
  - Te is tudod ugye Harry, hogy ezt már nem lehet? - kérdem tőle halkan, mire a szeme először kikerekedik, majd miután rájött mire értettem elmosolyodik.
  - Lehet, de ez nem jelenti azt, hogy nem kényeztethetem egész nap a menyasszonyom. - puszilja meg az orrom. 
  - És mi lesz a munkával? - nézek rá kérdőn.
  - Te most komolyan ezzel foglalkozol, inkább? - vonja fel a szemöldökét, mire nevetve megrázom a fejem. - Bejelentettem Paulnak, hogy csak itthon írok dalt, ha tudom, hogy te biztonságban vagy, különben ne várjon tőlem semmit sem. Nem tetszett neki, de tudta, hogy nincs más választása, mint elfogadni döntésem, így belement. 
  - Akkor ez azt jelenti, hogy a mai nap csak a miénk?
  - Igen pontosan azt jelenti. - hajol közel hozzám. - Csak a miénk, hármunké. - suttogja az utolsó szót. - El sem tudom hinni, hogy alig nyolc hónap múlva már a kezeim között tarthatom őt és megcsodálhatom mennyire hasonlít az anyjára. - mosolyog rám.
  - Inkább az apjára. - kulcsolom össze kezeim a nyakán. - Azt szeretném, ha rád hasonlítana. - suttogom.
  - Egyezzünk meg abban, hogy mindkettőnkre hasonlítani fog. - néz a szemembe, mire én egyből rá is bólintok.
  A nap további részét összebújva töltöttük, egészen addig, míg nem csengettek. Megjöttek Louisék.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése