II.évad 23.rész - Igazából is együtt

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt! Remélem örültök neki, hogy ilyen hamar

megérkezett! Megpróbálom míg még vakáció van kétnaponta hozni

őket. Bocsánat, ha nem mindig fog sikerülni, de igyekezni fogok!

Köszönöm az olvasókat és a bíztatást is.

Kicsit elszomorít, hogy az elmúlt két napban ketten is leiratkoztak, de

remélem, hogy a helyükre szerzek majd új olvasókat is. Viszont annak

nagyon örülök, hogy már majdnem 100.000 megtekintése van a blognak!

Köszönöm! Várom a véleményeiteket!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

--------------------------------------------------------------

Harry Styles

  Egy hónap. Négy hét. 28 nap és 12 óra telt el, amióta tudom az igazságot. Nem félek bevallani, hogy kiborultam. Igazság szerint még most is tisztán emlékszem milyen nehezen sikerült elmondanom Madnek ezt az egészet. Féltem attól, hogy mit fog hozzá szólni. Attól is tartottam, hogy talán, ha megtudja akkor ismét el akar majd hagyni. De nem tette, aminek nagyon örülök, mert biztos lehetett volna benne, hogy nem fogom neki engedni, hogy csak úgy lelépjen az életemből. Még egyszer biztosan nem! Sokkal nyugodtabban fogadta a hírt, mint azt gondoltam volna. Igaz, hogy utána azt mondta nekem, hogy őt nem érdekli, hogy Andy a féltestvérem, de az arcát nézve rájöttem, hogy nem így gondolja. Hogy is gondolhatná így?! Arra is emlékszem, hogy mennyire rosszul érezte magát miután Andy megtudta, hogy a háta mögött együtt voltunk, pedig akkor csak a barátja volt. Most pedig kiderült, hogy nem csak egy barát volt. Hanem elég közeli rokonom, egy vér csorgadozott bennünk. 

  Igazság szerint nekem is bűntudatom van, de hát ez érthető. Ha nem lenne akkor nem érezném magam embernek, ugyanis minden érző léleknek fájna az, amit a 'testvérével' tett. Lehetséges, hogy én nem tudtam róla, hogy ki is ő nekem valójában, de akkor is szar érzés, hogy lenyúltam a csaját. Bár ezt sosem fogom megbánni, de nem is fogom a Világ legjobb dolgának tartani. Szar érzés, hogy ő végig tudta, hogy én ki vagyok, de én csak akkor tudhattam meg, mikor már elveszítettem. Sosem fogom megérteni, hogy miért hagytak el a szüleim, hogy miért nem vallották be nekem, míg még mindenki élt. Hogy lehettek annyira kegyetlenek velem, hogy semmit sem szóltak, mikor Andy rákos volt? Igaz, hogy a családban volt olyan személy, aki szeretett volna megismerni és elmondani nekem az igazat, de ők nem engedték neki. Inkább elküldték. Ennyire utálnának? De ha így lenne, akkor miért ápoltak velem olyan jó kapcsolatot az intézetben? Annyi kérdésem van, amit szeretnék nekik feltenni, de nincs hozzá elég bátorságom. Az elmúlt egy hónapban próbáltam összeszedni magam és eléjük állni, majd feltenni azt a bizonyos kérdést "Miért nem mondtátok el az igazságot? Miért nem mondtátok el, hogy a fiatok vagyok?". 

  Ezt lehet, hogy nem tettem meg, de valamit igen, amire nagyon büszke vagyok. De abban is biztos vagyok, hogy nem fogom sokáig húzni még a szembesítést. Még a héten beszélni fogok velük. Egy nehéz beszélgetésen már túl vagyok, ez is menni fog. 

Visszaemlékezés

  - Beszélnünk kell. - sóhajtottam, amint beléptem a szobájába. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Tudom, hogy nehezen fogom tudni elmondani neki ezt az egészet úgy, hogy ne bántsam meg. De azt is tudom, hogy Cara kedves lány és ha tényleg fontos vagyok neki - én úgy érzem, hogy igen - akkor megérti majd. 

  - Mi a baj? Megijesztesz. - néz rám aggódóan. Nyelek egyet, majd leültettem az ágyára, miközben én is próbálok nyugton maradni mellette, de nem megy. Felkelek, majd járkálni kezdek a szobában. - Harry?

  - Oké, elmondom. - túrok a hajamba. - Nem könnyű erről beszélnem veled, nem akarlak megbántani, de tudnod kell róla. Megérdemled, hogy elmondjam neked.

  - Miről van szó? - kérdezi remegő hangon. - Szakítani akarsz velem? - suttogja.

  - Cara. - guggolok le elé, majd fogom meg a kezeit. - Nyugodj meg. Kérlek. - nézek a szemébe, mire ő próbál mély levegőt véve nem elsírni magát. - Sosem akartalak ilyen helyzetbe hozni téged. - sóhajtom. - De tudnod kell az igazságot. - aprót bólint, én pedig folytatom. - Emlékszel, hogy pár héttel ezelőtt azt mondtam neked, hogy Mad egy régi barátom még az intézetből? Ez igaz is volt, annyi aprósággal mellette, hogy nem csak egy barát volt. Igazából az első perctől fogva, hogy megláttam szerelmes voltam bele. Most is az vagyok. - teszem hozzá halkan. - Nagyon sok mindenen mentünk keresztül, ketten. Sok mindenki állt az utunkba, de mindenkit eltiporva együtt voltunk. Egészen addig, míg nem jött el a szülinapom, mert ott kiderült valami, valami, ami megváltoztatott mindent. Tudtam, hogy el kell engednem őt, bármennyire is szerettem volna mellette maradni, tudtam, hogy ő is ezt szeretné. Andy beteg lett. Súlyos beteg volt, amit már te is tudsz. Egy levéllel búcsúztam el tőle, amit a mai napig is bánok. Hülyeséget csináltam, magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Elhagytam őt, pedig teljes szívemből szerettem, ahogy most is. Fél év elteltével sem tettem túl magam rajta. Kiborultam. Mindenkivel csak kiabáltam. Hiányoltam őt. Mindenkiben kerestem, de senkiben sem találtam meg, mivel belőle csak egy van és nekem csak rá

van szükségem. De aztán azon az estén, mikor érted mentem újra találkoztam vele. Sosem gondoltam volna, hogy így lesz. Sosem. Megpróbált elmenekülni előlem, de nem sikerült. Tudtam, hogy bántom mikor megpróbáltam magam ráerőszakolni, de szükségem volt rá. Azt mondta, hogy nem tudja mit akar, hogy legyünk csak barátok, de mindketten tudtuk, hogy ez a világ legnagyobb hülyesége, hiszen nem tudunk csak azok lenni. Aztán Andy halála után kaptam egy levelet tőle, amiben azt mondta, hogy nekünk együtt kell lenni, mivel Madet csak én tudom boldoggá tenni. Utánamentem miközben te LA-ben voltál. És akkor kibékültünk. Sajnálom Cara. - suttogom, miközben letörlök egy könnycseppet a szeme alól. - Aranyos lány vagy, kedves és képes is voltam téged szeretni, de ez...

  - De ez a szeretet sosem lesz olyan erős, mint Mad iránti szerelmed. - fejezi be helyettem szipogva.

  - Igen, sajnálom. - suttogom. - Sosem akartalak megbántani. - megrázza a fejét válaszként.

  - Fáj, hogy ezt mondod az igaz, de az jobban fájna, ha csak azért maradnál velem, mert nem akarsz megbántani. Tudod észrevettem, hogy az utolsó két hétben valami megváltozott közöttünk. Valahol belül lehet, hogy tisztában voltam vele, hogy ez fog történni. Fáj ezt kimondani, de ha te őt szereted és csak mellette lehetsz boldog és abból, amit elmondtál nekem ez jött le, akkor kötelességem téged elengedni és hagyni, hogy boldoggá tedd őt és magad is.

  - Én ezt nem értem. - ráncolom a homlokom. - Miért fogadod ilyen könnyen? Miért nem borulsz ki? Hiszen most pont azt közöltem veled, hogy mást lányt szeretek...

  - Igen. - nevet fel kínosan. - Tudom, hogy más lányok kiborulnának, de én nem. - vonja meg a vállát. - Tudod, ha valaki szeret valakit az képes elengedni, ha tudja, hogy csak úgy lehet boldog. - suttogja. - Te pedig mellettem nem lehetsz boldog, bármennyire is szeretném ezt, nem lehetsz. Mert te Madet szereted. - törölte le a könnyét. - Amit én elfogadok, még akkor is ha fáj.

  - Ugye tudod, hogy sosem akartam, hogy így érjen véget? - nézek a szemébe.

  - Persze, hogy tudom. - motyogja. - Tudom, hogy nem bántanál meg, ha nem lenne számodra ilyen fontos Mad. De tudnod kell, hogy én ezek után is a barátotok maradok, természetesen csak ha szeretnétek. - teszi hozzá. - Nem lesz könnyű nézni, de ki tudja lehet én is találok valakit, aki úgy szeret engem, mint te Madet. - mosolyog rám.

  - Gyere ide. - álltam fel, majd tártam szét a karjaim. Ő is felállt, majd a karjaim közé bújt. Szorosan magamhoz öleltem. - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. - suttogom a fülébe. - Sosem szerettem volna.

  - Nem haragszom rád! - bontakozik ki az ölelésemből, majd lábujjhegyre állva puszit lehel az arcomra.

Visszaemlékezés vége

  Ez a beszélgetés két napja történt. Így visszagondolva rá még mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért fogadta ilyen jól. Más lányok kiborultak volna, ordítoztak volna, ám ő nyugodtan elmondta nekem amit szeretett volna.. Abban teljesen igaza van, hogyha valakit szeretsz akkor képes vagy elengedni, ha úgy érzed más mellett a helye. Tudom, hogy a következő néhány találkozás nem lesz könnyű, ha ő is ott lesz majd mikor mi is Madel, de idővel minden jobb lesz. Megbirkózunk vele és barátok leszünk, mivel szeretném, hogy a barátom legyen, ahogy Mad is. 

  Most itt ül mellettem, a kocsimban útban a közös házunk felé, a fiúkkal. Semmit sem mond, csak idegesen harapdálja a száját. Ideges. Még szép, hogy az, hiszen én is az vagyok. Eldöntöttük, hogy elmondjuk nekik is az igazságot aztán később valamelyik nap, miután beszéltem erről Paulal is, egy interjúban is közöljük a kapcsolatunkat. Nem akarok tovább bujkálni vele. Azt akarom, hogy magammal vihessem mindenhová, hogy az egész Világ tudja mennyire szeretem őt.

  - Hé - tettem a combjára a kezem, mire kicsit megugrott, ami én mosolyogni kezdtem - minden rendben lesz. - nézek rá, egy piros lámpánál. - A fiúk nem öltek embereket és nem is fognak. 

  - Nagyon megnyugtattál ezzel Harry. - morogja.

  - Ha akarod akkor elmondom nekik én, te pedig csak ott leszel mellettem. - nézek a szemébe.

  - Nem! - jelenti ki. - Ketten mondjuk el. Ebbe nem egyezem bele. Azt megértem, hogy a szüleiddel egyedül szeretnél beszélni, de itt nem engedem. Itt egyenlőek vagyunk és így is fogjuk megoldani.

  - Szeretlek. - suttogom, majd befordulok az utcánkba. - Nagyon örülök, hogy ilyen talpraesett barátnőm van.

  - Ha az lettem volna, akkor megkerestelek volna abban a fél évben és nem érdekelt volna, hogy mi lesz. - suttogja.

  - Emiatt ne edd magad. - sóhajtom. - A sors akarta így, ezen már nem tudsz változtatni. Igaz, hogy sokkal könnyebb lenne az életem, ha már akkor is velem lettél volna, de így is jó. Hiszen a szerelmünk mindent túlélt. 

***

  Kézenfogva léptük át a küszöböt. Mindketten pontosan tudtuk, hogy innen már nincs megfutamodás, hogy most mindent elmondunk, még akkor is, ha nem lesz könnyű. Remélem így majd azt is megértik, hogy miért voltam dühös és miért kiabáltam velük pár hónapja annyit. Tudom, hogy magukat hibáztatták, de most végre megértik az igazi okát.

  - Minden rendben lesz. - suttogom a fülébe, aprót bólint, majd belépünk a nappaliba, ahol mindenki ott van. - Sziasztok! - köszönök, mire mindenki hátra fordul és mosolyogva int egyet. Ahogy észrevettem, csak Louisnak tűnt fel, hogy össze van kulcsolva a kezünk, bár ő már anélkül is tudta. - Mondani szeretnénk valamit. - köszörültem meg a torkom, majd közelebb léptünk hozzájuk. 

  Abbahagyták amit éppen csináltak, majd türelmesen várták, hogy elkezdjük. Leültünk velük szembe a kanapéra, miközben még mindig szorosan fogtuk egymás kezét. 

  - Miről lenne szó? - kérdezi nyugodtan Zayn.

  - Ez az aminek gondolom? - ráncolja a homlokát Liam.

  - Mindjárt kiderül. - nyel egyet Mad. - Nem voltunk veletek őszinték. Emlékeztek mikor először találkoztunk és azt mondtátok, hogy mi Harryvel nem csak barátok voltunk szerintetek?

  - Igen. - vágja rá Zayn. - Látod mondtam neked, hogy igazam van. - löki meg Niallt.

  - Tényleg nem csak azok voltunk. - szólal meg Harry is. - Attól sokkal többet voltunk, ahogy most is vagyunk. Szerelmesek vagyunk egymásba. - emelem fel a kezeinket. 

  Vártam a reakciójuk, de semmit sem kaptam. Úgy néztek rám, mintha valami olyasmit közölnék velük, amit már előtte is tudtak. Vajon ez így is van? 

  - Tudjátok, mi ezt már korábban is tudtuk. - mondja nyugodtan Liam.

  - Honnan? - kérdezzük egyszerre Madel.

  - Tudod kicsit fura volt, mikor azt mondtad nekünk, hogy Caranál alszol, majd egy órára rá, hogy elmentél beállított. - nevet fel Zayn. - Már itt furcsa volt az egész. Nem kérdeztünk rá, mert azt vártuk, hogy ti mondjátok el, de már tudtuk

  - Legközelebb, ha valamit el akarsz titkolni előlünk, akkor jobban tervezd meg. - mosolygott Liam.

  - Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam. - nevettem el magam, mire Mad is felsóhajtott mellettem.

  - Mellesleg Mad? - néz rá Zayn.

  - Igen?

  - Sokkal jobban kedveljük ezt a Harryt, aki nyugodt és nem akad ki mindenért, szóval megkérhetnénk rá, hogy soha többé ne hagyd el? - kérdezi halál komolyan. Madre pillantok, aki nagyra nyílt szemekkel bámul rá.

  - Tudjátok? - próbálja visszatartani a nevetést. - Sosem terveztem, hogy elhagyom, de... - itt egy kicsit megáll, mire kíváncsian fordulok felé. - Miket beszélek nincs de, hiszen mindennél jobban szeretem. - fordul felém mosolyogva. - Szeretlek. - suttogja a szemembe nézve. A fiúk felnevetnek, én pedig vigyorogva suttogom az ajkára.

  - Ezért büntetés jár. - nézek a szemébe, majd megcsókolom. - Szeretlek. - motyogom a szájára.

  A fiúkat is beavattuk a múltunk egy részébe Madel. Boldog voltam, ahogy a mellettem ülő gyönyörű lány is, hogy ilyen jól fogadták ezt az egészet. Örülnek nekünk, ami számunkra nagyon sokat jelent. Amikor már azt hittem, hogy ezt a kérdést elkerüljük Liam, hírtelen feltette.

  - Beszéltél már Caraval?

  - Igen. - sóhajtottam. - Elmondtam neki mindent és elég jól fogadta, túl jól.

  - Beszéltél azóta vele, jól van?

  Éreztem, hogy Mad kicsit fészkelődik ültében, tudom, hogy neki talán még kicsit nehezebb is erről beszélnie, mint nekem. Megszorítottam a kezét, majd éppen megszólalni szerettem volna, mikor valaki megelőzött.

  - Köszi Zayn, jól vagyok. - hallottam meg lágy hangját. Egyszerre kaptuk az ajtó felé a fejünket, ahol Cara állt. - Sziasztok! - mosolygott ránk.

  - Szia. - suttogta mellőlem Mad.

  - Helló! - köszöntünk a többiekkel. 

  - Bocsánat semmit sem akartam megzavarni, csak ezeket hoztam vissza. - emeli fel a kezében tartott kulcsokat.

  - Semmit sem zavartál meg. - nézek rá. - Csak beszélgettünk. - éreztem, hogy Mad próbálja kicsúsztatni a kezét az enyémek közül, felé fordultam mire ő könyörgően nézett a szemeimbe, elengedtem, ő pedig már rohant is az emelet felé. 

  - Sajnálom, nem kellett volna így idejönnöm, minden figyelmeztetés nélkül. - sóhajtja Cara, mire én megrázom a fejem.

  - Nem a te hibád. - szólalok meg. - Csak még meg kell szokja ezt az egészet, nem rád dühös, hanem magára. Megyek megnézem mi van vele, addig te nyugodtan maradj. - mosolygok rá, mire ő bólint majd beljebb lép.

  Madet az ágyamon ülve találtam meg. El tudom képzelni, hogy mit érezhetett mikor meglátta Carat. Tegnap este mondta, hogy egyáltalán nem haragszik rá, sőt nagyon hálás neki, azért amit tett, értünk, de még nem lenne képes szembekerülni vele. Csendben csuktam be az ajtót, majd közeledtem felé. Felemelte a fejét, majd lágyan rám mosolygott. Amint elé értem, felemeltem, majd a karjaim közé zártam.

  - Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. - suttogja.

  - Semmi baj. - puszilok a hajába. - Megértem, ahogy ő is.

  - Beszélni fogok vele, mivel a barátnőm, de még kell pár nap, mire képes leszek a szemébe nézni. Eddig sem volt könnyű, míg nem tudta mi van közöttünk, de most sokkal nehezebb.

 - Megérti. - mosolygok rá. - Szerintem neki is épp olyan nehéz mint neked, de meg kell próbáljátok megbeszélni.

  - Megfogjuk. - néz a szemembe.

  - Itt maradsz ma éjszaka? - kérdem lágyan. - Most, hogy már a fiúk is tudják nem lesz feltűnő.

  - Persze, hogy maradok. - csókol meg.

  Megbeszéltük, hogy ma már nem megyünk le, inkább kettesben töltjük az est hátralevő részét. Egymás karjai között pihenünk, néha csókot lopva egymástól. Örülök, hogy végre mutatkozhatok vele. Örülök, hogy végre nem kell már eltitkolnom őt a világtól, hogy akkor és oda mehetek vele, ahová csak akarok. 

  - Mad?

  - Hmm? - néz rám álmosan.

  - Eljössz velem holnap meglátogatni Gemmát? - teszem fel a kérdést, amit már napok óta próbálok kinyögni neki. Mosolyogva bólint, majd visszahelyezi a fejét a mellkasomra. Hát ez a nap is eljött. Holnap végre megismerem a húgom.