2014. augusztus 26., kedd

II.évad 22.rész - "Kérlek, soha ne hagyj el"

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy egy ideje nem volt új rész, de nyaraltam.
Most viszont visszatértem és megpróbálom bepótolni az elmaradt részeket.
Tudom, hogy mindenkinek nehezére esik elhinni, de már csak 28 rész
maradt ebből a történetből. De senki se kapjon frászt, ez egyáltalán nem 
azt jelenti, hogy nem lesz mit olvasnotok tőlem. Hiszen lesz. 
Már két blogot is elkezdtem írni, de még egyiket sem tettem közzé.
Az egyik Louisos, a másik pedig Harrys. Remélem mindkettő tetszeni fog nektek
és boldogan várjátok majd, hogy közzé tegyem őket.
Köszönöm a bíztatást és az egyre több olvasót.
Tudom, hogy nem válaszoltam most a kommentekre, de gondolom mindenki jobban
várja a részt. Elolvastam őket és boldog vagyok, 
hogy megosszátok velem a véleményeiteket,
csak remélni tudom, hogy ez a jövőben is így marad majd!
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!
----------------------------------------------------------------


Madison Clarck



  Sosem láttam még őt így. Pedig ismerem már egy ideje, de még ennyire kétségbeesetten nem láttam. A szemei már nem csillogtak úgy, mint régen mikor meglátott engem. Üresek és távoliak voltak, mintha nem is az övéi lennének. Szomorúság, kétségbeesés és fájdalom csillogott bennük. El nem tudom képzelni, hogy mi történhetett vele miután beszéltünk, hiszen csak pár óra telt el azóta, most pedig itt ül, teljesen részegen és sírva a karjaim között. Nem tudom elképzelni, hogy milyen rossz hírt kaphatott, de tudom, hogy nem szabad erőltetni az elmondásban, rá kell bízni, mikor ő is úgy érzi akkor úgyis beszélni fog róla. Emlékszem mikor én voltam ilyen állapotban, csak néhány kedves szóra és szeretetre volt szükségem. Bár ezt nem tudta nekem megadni, hiszen akkor pontosan miatta volt, de ott voltak a barátaim, akik bíztattak. Most viszont itt vagyok neki és mellette is leszek, amíg szüksége van rám. Nem érdekel semmi sem. Ha ez azt jelenti, hogy Cara is rájön az sem igazán számít, ilyen állapotban biztosan nem engedem őt el. Mellette akarok lenni és ez így is lesz. A bánatát elveszem, csókjaimmal, öleléseimmel. 
  A legtöbb ember akkor issza le így magát, mikor elveszített számára egy fontos személyt. Általában a szüleit, de most pontosan tudom, hogy ez nem történhet meg, hiszen bármennyire és rossz bevallanom, de ő már nem tudja elveszíteni őket, hiszen már évekkel ezelőtt megtörtént. Valami más dolog áll mögötte. Amit remélem velem is megoszt majd egy szép napon. 
  - Nyugodj meg szerelmem. - suttogtam lágyan a haját simogatva. - Itt vagyok veled, itt is maradok.
  - Annyira fáj... annyira fáj, hogy ezt tették velem. - motyogja. - Kérlek, soha ne hagyj el. Kérlek Mad. Ígérd meg nekem, hogy nem fogsz elhagyni! - könyörgött.
  Ahogy a szemét néztem, amik könnyesek voltak, éreztem, amint szép lassan az enyémek is megtelnek velük. Mi történhetett vele? Hiszen tudja, hogy sosem hagyom el, soha többet. Bármi is történjen nem engedem el magam mellől, ahogy ő is megígérte, hogy ugyanígy tesz majd. 
  - Sosem tennék ilyet. - suttogom. - Örökké melletted leszek, nem engedlek le, nem lennék rá képes. - nézek a szemébe. - Nem tudnék neked fájdalmat okozni, túl hosszú idő volt ez a fél év nélküled. Egy percet sem akarok már külön tölteni.
  - Köszönöm, hogy te vagy nekem. - emeli fel a kezét, majd végigsimít vele az arcomon, mire én behunyom a szemem és átadom magam az érzésnek. - Szeretlek. 
  - Én is, mindennél jobban.
  Pár percet még így töltöttünk. Kettesben a falnak dőlve miközben Harry feje az ölemben van, de mivel késő volt és fáztam is megkérdeztem Harrytől, hogy feltud-e állni és bejönni a szobámba. Bólintott. Én pedig szép lassan felültettem, majd miután felálltam őt is felsegítettem. Kicsit megingott, így átdobtam a karját a nyakamon és átkarolva a derekát indultam el a szobám felé. Lassan lenyomtam a kilincset majd belöktem az ajtót, mindezt próbáltam csendben csinálni, hogy ne keltsem fel vele Emmát, mivel már biztosan visszaaludt. Harryt leültettem az ágyamra, majd visszamentem és becsuktam magunk mögött az ajtót. Mire visszafordultam, már el volt dőlve az ágyon és halkan szuszogott, de még nem aludt. Lassan leültem mellé, majd végigsimítottam az arcán. Résnyire nyitotta a szemeit, majd lágyan elmosolyodott, mikor észrevett.
  - Jobban vagy? - kérdeztem tőle, halkan, de ő csak megrázta a fejét. Hát persze, hogy nincs jól, mégis mit vártam.
  Sóhajtva vettem el a kezem az arcáról, majd álltam fel az ágyról, de mielőtt még egy lépést is tehettem volna a csuklóm után nyúlt. 
  - Ne menj el, kérlek. - suttogta. - Ne hagyj magamra.
  - Nem hagylak magadra, csak egy pohár vízért megyek neked, meg gyógyszerét, mivel biztos vagyok benne, hogy reggel mindened fájni fog.
  - Már most is fáj. - morogta. - Siess vissza hozzám. - engedett el.
  Csendben nyitottam ki a szekrény ajtaját és vettem ki belőle egy üvegpoharat, majd megtöltöttem vízzel és a pultra helyeztem. Kihúztam a fiókot és kivettem belőle három szem Advilt. A gyógyszerrel és a pohárral a kezemben indultam vissza a szobába. Az ablakomon beszűrődő gyenge fénynek köszönhetően eljutottam az ágyig, majd megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy az én Göndöröm, elaludt. Biztos vagyok benne, hogy a holnapi nap, egyikünknek sem lesz könnyű, de együtt túléljük. Együtt mindent túlélünk.
  Gyengében húztam le róla a ruháit, próbáltam nem felébreszteni, ami sikerült is. Bár tudtam, hogy képtelen lennék kihúzni alóla a takarót, így muszáj volt. Miután sikeresen kihúztam alóla a takarót, ráterítettem, épp arra készültem, hogy én is bebújok mellé, mikor az éjjeliszekrényen lévő telefonja rezegni kezdett. Felkaptam, majd a képernyőre pillantva Louis nevét fedeztem fel. Az ablak mellé lépkedtem, majd elhúztam a zöld gombot és a fülemhez illesztettem a telefont.
  - Hol a francba vagy te idióta? - kiáltott bele idegesen Lou, mire kicsit meghökkentem.
  - Louis, én vagyok az. - suttogtam. Nem akartam felébreszteni, így csendben kellett maradnom. - Harry velem van, nyugodj meg, de nincs valami jól.
  - Mad! - sóhajtja. - Mi történt vele? Ivott?
  - Igen, nem is kicsit. - motyogom. - De valami oka volt, mivel folyamatosan azt kéri tőlem, hogy ne hagyjam el őt. Pedig pontosan tudja, hogy nem vagyok rá képes.
  - A lényeg, hogy megvan. - morogja. - Ne engedd őt elmenni tőled, reggel átmegyek és beszélek vele. Ilyet nem csinálhat. A fiúkkal órák őt keressük.
  - Órák óta? - kérdem vissza. - De hiszen nincs itt több mint egy fél órája. - gondolkodom el.
  - Nem hozzád indult, de gondolom a hír amit kapott sok volt neki és szüksége volt rád. - szólal meg, pár másodperc múlva. - Reggel elmegyek érte.
  - Kérlek ne gyere. - suttogom. - Majd én beszélek vele, nekem el fogja mondani, hogy mi bántja.
  - Rendben, legyen ahogy akarod, de akkor legalább mond meg neki, hogy hívjon fel. - sóhajtja.
  - Megmondom. Jó éjt Louis!
  - Nektek is! - bontja a vonalat.
  Sóhajtva teszem le a telefont, majd bújok be mellé. Valamiért azt érzem, hogy Louis tud valamit, amit én nem. Vajon ráveszem, majd Harryt reggel, hogy elmondja nekem mi történt vele? Közelebb bújok hozzá, mire ő a derekamra csúsztatja a kezét. Nem alszik. Vajon hallotta a Louisal folytatott beszélgetésem? Mindenbizonnyal.
  - Sajnálom, hogy rád törtem az éjszaka közepén. - suttogja álmosan, közelebb húzva magához.
  - Semmi baj. - puszilom meg a nyakát. - Örülök, hogy itt vagy. - simítok végig a mellkasán lévő madarakon. - Hiányzol. - suttogom.
  - El sem tudod képzelni, hogy milyen nehéz nélküled élnem a napjaim. - sóhajtja. - Azt akarom, hogy velem légy, azt akarom, hogy bármikor megcsókolhassalak, érintselek. Beszélni fogok Caraval. - amint az utolsó pár szó elhagyta a száját, megfeszültem a karjai között. Én magam is azt szeretném, ha beszélne vele és végre nem kéne bujkálnunk, de hogy nézzek majd utána a szemébe? Hogy dolgozzam vele, ha minden kiderül? - Megfogja érteni. - puszil a hajamba. - Meglátod, hogy minden rendben lesz.
  - Amíg te mellettem vagy, addig semmi másra nincs szükségem a boldogsághoz. - vallom be neki. - Te vagy az én boldogságom.
  Nem tudom mikor aludtunk el, de mire újra kinyitottam a szemem, már világos volt kint. A fejem még mindig Harry mellkasán volt, ami lassan emelkedett, majd süllyedt, miközben karjával szorosan magához láncolt. Felpillantottam rá, majd lágy puszit adtam a szájára, amin még mindig tisztán érzett a pia íze, de emellett még ott volt az a csodálatos illata, amit én annyira szerettem.
  - Jó reggelt szerelmem. - morogta reggeli rekedt hangján.
  - Jó reggelt. - bújtam hozzá közelebb. - Hogy érzed magad? - kérdem halkan.
  - Voltam már jobban is, de a tény, hogy te itt vagy velem arra késztet, hogy ne törődjek semmivel sem. - suttogja.
  - Emlékszel a tegnapból valamire is?
  - Mindenre. - sóhajtja. - Pedig sokkal jobban örülnék neki, ha minden kiesne. Nem akarok rá emlékezni, nem akarom elfogadni
  - Elmondod, hogy mi történt veled? - motyogom, még mielőtt megállíthatnám magam.
  - Igen. - néz a szemembe. - Elmondom neked, de előtt szeretnék lezuhanyozni, ha nem gond, talán az majd segít egy kicsit.
  - Persze, ahogy gondolod. - mosolygok rá halványan. - Addig én csinálok neked reggelit.
  Ki akartam szállni mellőle, de nem engedett. A szorítása erősödött, majd hírtelen fölém került, mire én mosolyogva karoltam át a nyakát. Látom, hogy még nem önmaga, de azt is tudom, hogy én segíthetek neki ebben. Elmondja, hogy mi történt, majd ketten megoldjuk valahogy, biztos vagyok benne, hogy menni fog.
  - Szeretlek, ugye tudod? - motyogta a számra. Csókkal válaszoltam a kérdésére, amin ő elmosolyodott. - Köszönöm. - suttogta.
  - Mit? - kérdem halkan, miközben egymás szemében nézünk.
  - Azt, hogy nem löktél ki, hogy megengedted, hogy itt maradjak. Azt, hogy nem kérdezted mi történt, azt, hogy vagy nekem és legfőbbképpen azt, hogy szeretsz. Ebben a fél évben a hiányod, majdnem elpusztított, de mikor már azt hittem nincs tovább találkoztunk. Találkoztunk, mert a sors is így akarja, mert ő is azt akarja, hogy mi együtt legyünk.
  - Én is szeretlek. - húztam magamhoz. Egyáltalán nem érdekelt, hogy rám nehezedik, csak az számít, hogy itt van velem, hosszú idő elteltével ismét itt van és többé nem hagy el.

***

  - Minden rendben vele? - kérdezi Emma miután beléptem a konyhába. - Este a frászt hozta rám. - sóhajtja.
  - Még nem mondta el, hogy mi történt, de jobban van, vagyis nekem úgy tűnik. - motyogom. - Hidd el nem te vagy az egyetlen, akit megijesztett. Én is megrémültem, mikor megláttam. Nem ez volt az első alkalom, hogy részegen látom és gondolom te sem, de ennyire még nem ütötte ki magát mióta én ismerem. Azt kérte, hogy ne hagyjam el őt soha...
  - Te sosem hagynád el őt. - rázza meg a fejét. - És ezt ő is tudja nagyon jól. Bármi is történt vele, teljesen összetörte őt.
  - Tudom. - sóhajtom. - Igazából tudni is szeretném, meg nem is. Attól tartok, hogy nem tudnám elviselni, ha elmondja. Mi van, ha valami ismét elválaszt minket? Azt tényleg nem tudnám elviselni, egyáltalán nem...
  - Nem választ el semmi sem. - vágja rá. - Más gondja van, nem kettőtök. Úgy érzem, hogy ennek teljesen más az oka.
  - Remélem igazad van. - kezdek neki a reggeli készítésének. - Neked is csináljak? - fordulok felé.
  - Nem kell, éppen reggelizni indulok.
  - Kivel? - vonom fel a szemöldököm. - Tán csak nem egy randi?
  - Talán az, talán nem. Még én magam sem tudom és szerintem ő sem, de amíg nem tudom, hogy hányadán állunk, nem szeretném elárulni, hogy ki az. - néz rám bocsántakérően.
  - Persze megértem. - mosolyogva fordulok vissza a tükörtojás felé, ami már majdnem készen van. Kiteszem őket, majd a tálcára teszek két pohár narancslevet is. - Hát akkor sok sikert a randihoz, mellesleg gyönyörű vagy. - puszil arcon, majd indulok vissza a szobámba. 
  Harry alsónadrágban ül az ágyam szélén, az arcát kezei közé temetve. A mosoly azonnal lefagy az arcomról, amint megpillantom. Senki sem szereti, ha a szerelme, aki számára a világot jelenti össze van törve. Mindenki azt szeretné, hogy a párja boldog legyen és mosolyogjon, én is ezt akarom és el is fogom érni, nagyon remélem. Amikor leteszem a tálcát a szekrényemre, felkapja a fejét.
  - Jól vagy? - nézek rá aggódóan, mire ő bólint egyet, bár pontosan tudja, hogy nem tud vele meggyőzni. - Bármi is történt veled, átvészeljük, ketten mindenen túltesszük magunkat. - guggolok le elé, majd teszem a kezeim a térdeire. - Én melletted vagyok. - nézek a szemébe. - Mindig melletted leszek. 
  - Tudom. - suttogja. - Most pedig együnk aztán pedig mindent elmondok neked. - bólintottam, majd a tálcával a kezemben leültem mellé és közénk tettem az ételt. 
  Mindketten kényelembe helyeztük magunkat, majd falatozni kezdtünk. Egy ideig csendben ettünk, egészen addig míg meg nem törtem azt.
  - Hogy van a fejed? 
  - Hasogat, de már érzem, hogy egyre gyengébb. - néz fel rám. - Köszi, hogy maradhattam az éjszaka.
  - Ide bármikor jöhetsz. - mosolyodom el. - Akár az éjszaka közepén is seggrészegen. - suttogom.
  - Remélem legközelebb nem így fogok beállítani hozzád. - nevet fel halkan. - Nem akartalak megijeszteni.
  - Semmi baj. - sóhajtom. - Örülök, hogy hozzám fordultál, hogy még tudtad merre lakom és nem valahol a szabadban töltötted az éjszakát, hanem mellettem.
  - Minden éjjelt melletted akarok tölteni. - szólal meg. - Tudom, hogy nem lesz könnyű. Tudom, hogy mindkettőnknek nehéz lesz, de én nem akarlak téged titkolni, nem akarok veled titokban találkozni, azt akarom, hogy mindenki megtudja, hogy mennyire szeretlek téged. - mosolyogva figyelem, ahogy az ajkai mozognak, majd a tekintetem lejjebb kapom, ahol az a bizonyos nyaklánc lapul. - Tudatni akarom a világgal, hogy kitől kaptam ezt a láncot és mit jelent ő nekem. 
  - Szerinted sikerülni fog ezt elérnünk? - kérdem halkan. - Sikerülni fog, hogy végre együtt lehessünk minden gond nélkül?
  - Ha valamit nagyon szeretnénk, az mindig sikerül. Mi pedig együtt szeretnénk lenni, szeretni egymást minden bökkenő nélkül, így biztos vagyok benne, hogy sikerül majd. - néz a szemembe. Halványan elmosolyodom, hiszen felfedezem, hogy visszatért a csillogása, ha nem is teljes egészében, de már nem egy üres és távoli szempárba tekintek.
  - Sikerülni fog, mert nem hagyjuk, hogy ismét kudarcba fulladjon a boldogságunk. - kúszom hozzá közelebb, miután elvettem közülünk a tálcát. - Szükségünk van egymásra, hogy egészek legyünk.
  Az ölébe húz, majd lágyan megcsókol. A kezeim szép lassan vezetem a puha tincsei közé, amik még mindig nedvesek a zuhanyzástól. Fogai közé veszi az alsó ajkam, mire én halkan felnyögöm és beeresztem őt, minden gondolkozás nélkül. A nyelveink lágy táncot járnak. Úgy érzem, hogy ebben a csókban sok minden meglapul. Bánat. Szeretet. Félelem. Boldogság. Fájdalom. Vágy. De leginkább a köztünk lévő vonzalom. 
  - Szeretlek. - motyogta két csók között, mire én csak erősebben túrtam a tincsei közé.
  Percek óta egymás karjaiban fekszünk, csendben. Tudom, hogy most nem szabad sietettem abban, hogy felfedje a bánata okát, de nem tudom meddig bírom még, hogy csendben maradjak és hallgassam a sóhajait. Fáj, hogy ezt kell tennem, pedig mindennél jobban szeretnék neki segíteni, de ez csak akkor fog sikerülni, hagy hagyja is nekem. Lassan felemelem a fejem és ránézek.
  - Elmondod? - suttogom, mire ő aprót bólint, majd megszólal, én pedig minden szavát figyelmesen hallgatok végig.

Várom a véleményeiteket!

2 megjegyzés:

  1. Ó de szerettem ezt a részt! Egyszerűen elképesztő volt, gratulálok, teljes szívemből. Olyan szomorú voltam, mikor vége lett. Nagyon várom a következőt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Hamarosan olvashatod a következőt!

      Törlés