2014. július 17., csütörtök

II.évad 15.rész - Nélküled nem vagyok teljes 1/2

Sziasztok!
A héten ez már a második rész, amit hozok nektek, de még lesz egy
a hétvégén. Remélem örültök neki. Tudom, hogy most valószínűleg nem
fogtok örülni annak, amit olvastok, de ígérem, hogy a következő részben 
megváltozik a véleményetek, csak bízzatok bennem. Nekem nem tetszik
annyira ez a rész, de bízom benne, hogy a következő jobban fog sikerülni!
Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!
-------------------------------------------------------------------------------


Madison Clarck



  Hazafelé menet, amit már a most vásárolt kocsimba töltök, végig azon gondolkodtam, ami tegnap történt. Egyáltalán nem így terveztem. Ennek az egésznek meg sem lett volna szabad történnie, de nem bírtam tovább. Összezavarodtam. Tudom, hogy én mondtam neki, hogy barátoknál többet nem akarok tőle, de ez hazugság volt, hiszen mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Amikor a karjai tartott megnyugvást éreztem, mintha otthon lettem volna. Számomra az ő karja között van az otthonom. Hülye voltam mikor azt hittem, hogy nélküle is képes vagyok egész lenni, nekem nem megy, sosem ment, mindig éreztem valamit ami hiányzik az életemből, amíg nem találkoztam vele. Akkor teljesnek éreztem magam, de amikor ismét elveszítettem rájöttem, hogy ő hiányzott végig még akkor is, amikor nem tudtam róla, mint ahogy most is ő hiányzik. Ő az a személy, aki engem teljesé tesz, senki más csak ő. Nem akarok tovább menekülni előle, mert szeretem. Nem akarok menekülni, mert szükségem van rá. Tudom, hogy sok időbe telt mire rájöttem, de a lényeg az, hogy rájöttem. Ő is képes lesz nekem megbocsájtani, de ezt már tegnap is bebizonyította. Amikor rákérdeztem, hogy miről akar beszélni és azt mondta, hogy kettőnkről a szívem gyorsabban kezdett verni. Azt kérdeztem magamtól, hogy van olyan, hogy mi? Hogy lesz még olyan, hogy ketten? Akkor döbbentem rá, hogy mennyire is szeretném, hogy legyen. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy mi a helyes. Nem gondolkodtam, csak azt mondtam, ami jött. Ami nem volt már, mint az, hogy mennyire hiányzik. Tudom, hogy ezt már mondtam, de most nem próbáltam meg elrejteni belőle az érzéseimet, nem is akartam, mert minden vágyam az volt, hogy megtudja mit érzek. Bár még mindig nem állok készen arra, hogy újrakezdjük, de ő ettől nem szomorodott el, hanem erőt merített belőle, mivel ez azt jelenti, hogy most még nem, pedig azt, hogy soha. Szeretem őt, teljes szívemből szeretem őt. Hiányoznak az ölelései, csókja, az apró gesztusai, amivel bearanyozza a napjaimat, minden hiányzik. De mostantól nem fogok előle menekül, már nem akarok, csak egy valamit szeretnék az életben, hogy soha többet ne veszítsem őt el, soha.
  A telefonom csengése zavarta meg a vezetésem és gondolatmenetem. Mivel a lámpa piros volt kutatni kezdtem a táskámban, majd gyorsan felkaptam azt mielőtt még letette volna az illető. Halk szipogást hallottam a vonal másik végéről, mire elkaptam a fülemtől a telefont és megnéztem ki hívott. Anne.
  - Anne, mi történt? - szóltam bele ijedten, bár már sejtettem, hogy mi lehet a probléma.
  - Ide kell jönnöd. - szipogta. Nem törődtem a hátamnál lévő kocsik dudálásával, teszek rájuk. Megkérdeztem, hogy hol van, majd gyorsan elhajtottam.
  Nem érdekeltek a szabályok, az sem érdekelt volna, ha elveszik a jogsim, csak oda akartam érni, mielőtt még késő lett volna. Azt az utat, ami normál esetben több, mint 15 perc és kevesebb, mint tíz perc alatt tettem meg. Kipattantam a kocsimból, majd rohanni kezdtem a bejárat felé. Néhány embernek neki is mentem, de nem mondtak semmit sem vagy csak én nem figyeltem. A recepción megkérdezték, hogy hová megyek, de semmit sem mondtam, csak rohantam tovább, mivel Anne pontosan elmondta hová kell menjek. Ziháltam, úgy éreztem, hogy a lábaim bármelyik pillanatban összecsukódhatnak alattam, de nem álltam meg, tovább szaladtam. Amint befordultam a sarkon észrevettem Annet, aki az egyik műanyag széken ült és sírt, majd Robint is, aki az egyik orvossal beszélt. Odasiettem hozzájuk, majd vettem egy mély lélegzetet és megszólaltam.
  - Hol van? Mi történt? - ziháltam. Annyi kérdésem lett volna, amit fel szerettem volna tenni mégis csak ez a kettő jött ki a számon. 
  Anne felnézett rám. A szemei pirosak és dagadtak voltak a sok sírástól. Édes Istenem, mondjon már valaki valamit, különben megörülök. Megígértem Andynek, hogy nem fogok sírni, de ha így néznek továbbra is majd rám és ezt fogom magam körül látni nem fogom tudni betartani a szavam, nem fog menni.
  - A francba már, mondjon valaki valamit! - csattantam fel.
  - Kisasszony kérem nyugodjon meg. - jött oda egy nővér, mire én dühösen felé kaptam valamit.
  - Ne mondja nekem senki sem azt, hogy nyugodjak meg, ne most, ne ilyen helyzetben. - sziszegtem.
  - Kérem üljön le, hozok egy nyugtatót. - bólintottam, de nem ültem le. Továbbra is Annet néztem, aki aggódva néz rám. Miért nem mond valamit, hát nem látja, hogy ezzel csak jobban kikészít?
  - Nyugodj meg. - szólal végre meg. - Mielőtt bármit mondok kérlek ülj le. - sóhajtva de teljesítem a kérését, mert látom, hogy úgysem mond semmit, amíg nem teszem azt amit mond. - Az orvosok nem hiszik, hogy megtudják őt menteni. - suttogja alig hallhatóan.
  - Micsoda? Mi az, hogy nem tudják megmenteni? - sírok fel.
  - Tegnap este és ma reggel sem vette be a gyógyszereit. - néz rám könnyes szemekkel. - Ezt ő maga akarta így, mert tudta, hogy már nincs sok hátra és nem akarta, hogy majd úgy lássuk.

  Nem akartam beleegyezni, hogy Harry elhozzon, hiszen tudtam, hogy nem haza fogok menni először, hanem Andyhez. Nem akartam, hogy tudja, de ragaszkodott hozzá, hogy elhoz, így nem volt mit tennem, belementem.
  - Köszi a fuvart. - mosolyogtam rá halványan, mire ő biccentett. - Akkor majd találkozunk valamikor. - teszem a kezem a zárra, de még mielőtt kinyithattam volna megszólalt.
  - Haza is viszlek. - jelenti ki.
  - Nem kell, biztosan van fontosabb dolgod is, nem kell megvárnod, míg én végzek, az is nagy segítség volt, hogy elhoztál, majd taxival megyek haza. - nézek vissza rá, de ő csak a fejét rázza.
  - Mad, nincs semmi dolgom. Megvárlak és haza is viszlek, hogy biztonságban tudjalak.
  - Jó legyen. - sóhajtottam. - Sietek. - pattantam ki a kocsiból, majd indultam el az ajtó felé.
  Anne mosolygós arcával találtam magam szembe, de tudtam, hogy ez nem egy őszinte vidám mosoly, hanem csak egy erőltetett. Az elmúlt időben már hozzászoktam, pedig sosem szerettem, hogyha valaki nem őszintén mosolyog. Felmentem Andy szobájába, majd benyitottam. Az ágyon ült és a tévét nézte, de amint észrevett kikapcsolta azt és csak rám szentelte a figyelmét.
  - Szia. - ültem le mellé, majd megöleltem. - Minden oké?
  - Szia. - mosolyog rám. - Mad, persze, hogy minden oké. Nem kell minden percben ezt a kérdést feltenned, mert tudhatnád, hogy te lennél az első aki értesülne róla, hogyha valami nincs rendben. - sóhajtja.
  - Sajnálom, csak aggódom érted. - suttogom. - Szeretném, hogy sosem kapjak ilyen értesítést. - teszem hozzá.
  - De te magad is tudod, hogy egy nap fogsz. - emeli fel az államat, majd a szemembe néz. - Én még mindig azt szeretném, hogy maradj erős, ha ez megtörténik, nem akarom, hogy sírj. - bólintok, bár kételkedem benne, hogy sikerülni fog. - Ígérd meg nekem, hogy nem fogsz összetörni, ígérd meg, hogy erős leszel. - suttogja. 
  - Megígérem neked. - suttogom, majd egy puszit nyomok az arcára.
  - Köszönöm. - ölel magához. - Tudod amikor találkoztunk sosem gondoltam volna, hogy ilyen jóba leszünk és ilyen remek barátnőm lesz, aki szeretni fog.
  - De hát én nem voltam remek barátnő. - vágok közbe. - Te is tudod, hogy nem voltam az...
  - Az most nem számít, csak hallgass végig. - bólintok. - Te miattad voltam képes megváltozni, te érted el, hogy újra a régi legyek, mivel elvarázsoltál. Bármit megtettem volna érted, tényleg bármit, csak kérned kellett volna, de amikor a dolgok rosszra fordultak akkor már tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy már nem lesz olyan, hogy te és én. Szerettem volna, de tudtam, hogy nem lesz. Amikor találkoztál vele és megláttalak titeket együtt, tudtam, hogy számodra nem én vagyok az igazi. Láttam, hogy nézel rá és azt is, hogy ő hogyan néz rád. Igaz akkor megbántottál nagyon is megbántottál és nagyon sajnálom, amit akkor mondtam, csak nem voltam kész elveszíteni téged, de tudtam, hogy nincs mit tennem. - simít végig az arcomon. - Most is nagyon szeretlek és örökké szeretni foglak, ezt tudnod kell.
  - Te is hiányozni fogsz nekem, te is megváltoztattál engem és én is szeretlek. - suttogtam, majd akaratom ellenére is kibuggyant egy könnycsepp a szememből.
  - Ne sírj. - motyogta, mire én visszanyeltem a kitörni készülő könnyeimet.
  - Miért érzem azt, hogy ez egy búcsú? - kérdem halkan.
  - Az is lehet, hiszen egyikünk sem tudhatja mit hoz a holnap...

  A rohadt életbe! Tudtam én, hogy valami nem stimmelt a tegnap. Tudhattam volna, hogy nem csal a megérzésem és az tényleg egy búcsú akart lenni, amit elmondott nekem. A pokolba ő már mindent eltervezhetett. Miért nem jöttem rá, hogy mit tervez? Miért nem figyeltem jobban? Akkor most megakadályzohattam volna ezt az egészet. Megígértem neki, hogy nem fogok sírni, de hogy tegyem ezt, ha tudom, hogy ez nem történik meg, ha beszélek vele...
  - Tegnap elbúcsúzott tőlem... - szökött ki a számom. Annera néztem, aki szomorúan nézett rám.
  - Tőlünk is, de erre csak akkor jöttünk rá, mikor már késő volt. - suttogja. - Ő akarta ezt, tiszteletben kell tartanunk a kívánságát.
  - Én is tudom... - motyogtam. - De én nem búcsúztam el tőle, én még nem voltam rá felkészülve... miért tette ezt velem? - sírtam el magam, mire Anne átölelt és a hátam kezdte simogatni. 
  - Tudta, hogy nem bírnád őt elengedni, de hidd el, hogy tudta, hogy mennyire szeretted őt és még ne gondolj semmi rosszra, hiszen még semmi sincs veszve.
  - Önök Anderson Brooks rokonai? - jelent meg mellettünk egy idős férfi, mire mi bólintottunk, majd várjuk mit fog velünk közölni.

***

  Négy nap. Pontosan ennyi telt el a bejelentés óta, ami még a mai napig is tisztán cseng a füleimben. Sajnáljuk, de nem tudtuk megmenteni a fiúk életét. Tudtam, a szívem mélyén éreztem, hogy ezt fogja velünk közölni. Fel kellett volna rá készülnöm, volt rá egy hetem, de nem ment. Nem akartam elfogadni, hogy elveszíthetem őt, hiába tudtam. Győzködtem magam, hogy ez csak egy álom, amiből felkelek és rájövök, hogy minden rendben van. Gyerekes viselkedés én is tudom, de mikor tudod, hogy nincs más választásod, mindent megpróbálsz, hogy kiűzd a rossz gondolatokat a fejedből, még ha tudod is, hogy ezzel csak magadnak ártól. Hiszen megfog történni és ha te nem fogadod el és nem törődsz bele akkor csak rosszabb lesz, de engem nem érdekelt. 
  Amióta megtudtam egy roncs vagyok. Nem sírhatok, mivel megígértem neki, de már annyiszor éreztem azt, hogy nem bírom tovább, de akkor arra gondoltam, hogy ez volt az egyetlen kívánsága, ami muszáj teljesítenem. Nem ettem, nem ittam, semmit sem csináltam. Magamba zárkóztam és próbáltam feldolgozni az újabb veszteséget. Úgy érzem az elmúlt négy nap alatt, kb ugyanannyit öregedtem és fogytam is. Kész roncs vagyok.
  A barátaim pontosan tudják, hogy magányra van szükségem, amit már meg is kaptam, de ezelőtt két nappal még egy percre sem hagytak magamra. Folyton mellettem voltak és próbálták bennem tartani a lelket. Stefan volt, hogy itt is aludt, mert nem akarta, hogy egyedül legyek Emmával, mivel ha hülyeségre készülök, amit megfogadtam még anno Harrynek, hogy nem fogok többet megpróbálni, ő magába nem tudna benne megállítani. De erre ketten sem lennének elegek, ha meg akarnám tenni már rég megtettem volna, de nem fogom. Nem éri meg, hogy én is szenvedést okozzak a számomra fontos embereknek. Harry folyamatosan hívogat, üzeneteket ír, de én nem veszem fel neki, nem is nézem meg az üzeneteit. Tudom, hogy ezzel megbántom őt, de nem tudok mit tenni, még nagyon fáj...
  Valamelyik este emlékszem, hogy ide is jött és próbált bejönni a szobámba, de nem jutott az ajtómon túlra, senkit sem engedek be, nem akarom, hogy így lássanak, nem akarom, hogy sajnáljanak. Csak feküdni szeretnék az ágyon és mindent elfelejteni, ami pontosan tudom, hogy lehetetlen. 
  Ma lesz a temetés, de én még egy órával előtte is pizsamában fekszem az ágyon és próbálom feldolgozni a történeteket. Tudom, hogy ott kell lennem, tudom, hogy sajnálkozó pillantásokat fogok kapni, de erősnek kell lennem, nem törhetek össze, nem tehetem meg.
  - Mad. - kopogtat az ajtómon Emma. - Kérlek engedj be, csak segíteni akarok, mindjárt indulnunk kell.
  Sóhajtva állok fel az ágyamról, majd megyek az ajtó felé. Nem büntethetem őt ezzel, ő csak segíteni szeretne nekem, semmi mást nem akar, csak segíteni. Elfordítottam a kulcsot, majd kinyitottam.
  - Gyere ide. - suttogta széttárt karokkal, mire én gondolkodás nélkül közéjük vetettem magam. - Itt vagyok, segítek. Nyugodj meg. - simogatta a hajam.
  Fél óra elteltével felöltözve álltam a nappaliban. Sajnálkozó pillantásokkal jutalmazva. Kedvem lett volna Stefan képébe ordítani, ha itt van akkor legalább ne nézzen így, de nem tettem, csak lesütöttem a szemem és próbáltam nem arra gondolni, hogy mindenki engem fog sajnálni.
  A temetőbe érve elfoglaltuk a helyünket. Emma szorosan mellettem állt és fogta a kezem. Próbált belém erőt tölteni, ami talán kicsit sikerült is. Szörnyű volt végignézni, ahogy a föld alá temetik Andyt. Fájt, úgy éreztem mintha vele együtt egy kis részem nekem is eltemettek volna. Amikor vége lett megöleltem a szüleit, majd elbúcsúztam tőlük, ám a kocsihoz érve döbbenten bámultam kik állnak ott fekete szmokingot viselve. Louis és Harry volt. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem kihagyott egy-egy ütemet. Nem akartam velük találkozni, nem akartam, hogy lássanak.
  - Sajnálom Mad. - ölelt magához Louis. - Mi melletted leszünk. - suttogta. - Én is, Harry is és a többiek is. - bólintottam, mert egy hang nem jött ki a torkomon. 
  Harry szomorúan nézett rám, majd szorosan a karjai közé zárt, ami kicsit megnyugtatott, de utána el is szomorított, hiszen most veszítettem el Andyt én pedig már más karjaiban találok megnyugvást.
  - Nyugodj meg. - suttogta. Gondolom észrevette a heves szívverésem. - Melletted lesz, nem hagylak magamra. - tudtam, hogy hazudik. Nem abban, hogy mellettem lesz, hanem, hogy nem hagy el. Hiszen egyszer mindenki elhagy, amikor eljön annak a maga ideje, de remélem ez nagyon messze lesz. - Szeretlek. - suttogta majd elengedett. Felemelte az állam, majd egy puszit nyomott az arcomra és elmentek.
  Utálom magam, mert ezt teszem, de Anne azt mondta, hogy ezt a levelet csak akkor nyissam ki, mikor magamba leszek, mivel Andy azt mondta neki mielőtt még eszméletét vesztette volna. Az éjszaka közepén miután Emma elaludt, elővettem egy kisebb táskát, majd pakolni kezdtem bele néhány ruhát, ami elég lesz néhány napra. A temetésen megkaptam Filiptől a kulcsot, elmagyarázta, hogy hol található a ház, így egyenesen oda megyek és ott majd felbontom a levelet, amit Andy írt nekem... 

Írjatok véleményt

2 megjegyzés:

  1. Rájöttem :) Harrynek a levelet Andi írta.... azt is sejtem hogy miben hazudnak Harrynek de most még nem mondom el :P ismét fantasztikus rész lett, várom a következő, puszi :*

    VálaszTörlés
  2. Egyetértek az előttem szólóval, én is sejtem :) Eddig nem írtam még véleményt, de folyamatosan olvastam ezt a blogot, az 1. évadtól kezdve :) És ez a rész is nagyon jó lett! :)

    VálaszTörlés