50."Én egyetlen Mad-em!"

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csalódást okoztam, nem akartam, de

tőlem megszokhattátok már, hogy váratlan fordulatok vannak benne.

Tudom, hogy nem tetszik, nekem sem, hogy ezt kellett megírnom, de

a mai napon még lesz egy bejelentésem, aminek valószínűleg

örülni fogtok majd, csak legyetek türelemmel és megtudjátok majd.

Fájt ezt a részt írni, főleg a végét, de ha elolvassátok, biztosan 

mérgesek lesztek rám, ne legyetek, így terveztem, de megértitek, hogy

miért. Arra kérlek titeket, hogy várjátok meg a bejelentés és ne

pártoljatok el tőlem, csak mert most nem tetszik amivel vége lett!

Köszönöm a bíztatást, olvasókat. Sajnálom, akik csalódtak bennem!

Jó olvasást! Hamarosan még jelentkezem!

Ölellek Titeket!

---------------------------------------------------------------------------

  A szívem apró darabokra törött, képtelen voltam abbahagyni a sírást, mert amint sikerült volna két dolog is eszembe jutott. Az egyik, hogy ez az egész, csak miattam van, ha nem lettem volna hülye akkor Andy még mindig egészséges lenne. A másik pedig nem más, mint az, hogy szakítani fogok Harry-vel. Bármennyire is nehéz, muszáj megtennem. Legalább ezzel kicsit enyhíthetném a fájdalmam. Igaz, hogy egyben sokkal nagyobbakat keltek magamban, de úgy érzem, hogy ez a helyes út. Nem tudok másra gondolni, csak erre...

  - Drágám, nyugodj meg. - térdelt le elém Anne és húzott magához, de nem, hogy megnyugodtam volna, csak jobban sírni kezdtem. - Minden rendben lesz, meglátod. - ölel szorosan magához.

  - Nem semmi sem lesz rendben. - zokogom. - Minden az én hibám, nekem kéne ott feküdnöm nem pedig Andy-nek. Az én hibám az egész, mert beleszerettem egy másik srácba. 

  - Kedvesem, ne beszélj butaságokat, kérlek nyugodj meg. - de én csak megrázom a fejem és elhúzódom tőle. - Robin - kiált fel Anne - hívj egy orvost.

  - Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek... csak szenvedést érdemlek, mert mindenkinek ugyanezt adtam...

  Teljesen kiborultam, úgy érzem, hogy senki sem tudna összeszedni, felállítani, csak én magam, de én nem akarom ezt. Megérdemlem a szenvedést, ez jár a csalóknak.

  - Hölgyem - elem fel két erős kar - kérem nyugodjon meg és vegye be ezeket a gyógyszereket. - nyújtja át őket én pedig beveszem, majd egy kis vízzel lenyelem őket. - Ezek majd kiütik őt egy rövid időn belül, kérem vigyék a 21-es szalonba, ott le tud pihenni, mivel üres.

  - Gyere Mad - fogja meg a kezem én pedig már nem is ellenkezem - pihenj kicsit. 

  Követem, majd bemegyünk egy szobába, ahol azt mondja nekem, hogy feküdjek le. Hallgatok rá, mivel a gyógyszerek hatni kezdtek és elálmosítottak. Még mindig pörögnek az események a fejemben mióta megismertem Andy-t, most, hogy elveszíthetem minden apró részlet eszembe jut. Sírva alszom el nagy nehezen.

  Egy sötét helyen vagyok, nem értem, hogy mit keresek itt. Sehol sem látok semmit sem, sötétség vesz körül, amitől kezdek teljesen frászt kapni. Hol vagyok? Mit keresek itt? Ahogy bolyongok a sötétben, egy lágy és kedves hangot hallok meg. Oldalra pillantok, ahonnan kevés fény csapja meg a szemem, azonnal odasietek, majd megállok Andy előtt. 

  - Andy mi történt, hol vagyok? - öleltem magamhoz, ő pedig kedvesen megsimogatta a hátam.

  - Azért vagyunk itt, mert búcsút kell vennünk egymástól. - mosolyog rám szomorúan.

  - Mi? - sírok fel. - Nem kell búcsút vennünk, miért kéne? - fogom a kezeim közé az arcát.

  - Mad, nekem már nincs mit itt keresnem, nekem már máshol kell lennem, de addig nem mehetek el, míg el nem búcsúzom tőled. - dönti az enyémnek a homlokát, míg szemében könnyek csillognak. - Nem szeretnélek itthagyni téged, de nincs más választásom.

  - Nem akarom, hogy elmenj. - ölelem magamhoz. - Az én hibám az egész, nekem kellene elmennem nem neked, kérlek ne menj. - zokogtam a mellkasába.

  - Mad, ne butáskodj. - emeli fel az állam. - Ez nem a te hibád, csak véletlen egybeesés, hogy pont most jött elő. Te magad is tudod, hogy az orvos azt mondta, hogy ha nem most akkor később jött volna elő. - de én csak megrázom a fejem. - Nem akarom, hogy magad hibáztasd kedvesem, nem te vagy a hibás, csak én. Én voltam hülye, mivel ezt tettem magammal... nem lett volna szabad haragudnom rád, hiszen te csak a szívedre hallgattál.

  - Nem csak az én hibám, te nem tehetsz semmiről sem... - szipogtam. - Te nem hagyhatsz el engem, te nem... annyi mindenkit veszítettem már el, téged nem akarlak, kérlek ne menj el.

  - Sajnálom, de nem maradhatok. - simít végig az arcomon. - Bármennyire is fáj nekem már nincs helyem közöttetek, nekem már máshol van az otthonom.

  - Nem akarom, hogy elmenj. - szipogom.

  - Én sem akarok menni, de muszáj. - ölel magához. - Mindig is szeretni foglak, sosem haragudtam rád, inkább magamra mert nem voltam elég bátor, hogy harcoljak érted, mert elengedtelek... De sosem szüntelek meg szeretni téged, sosem és sosem fogok! - puszilt meg az arcomon. - Mennem kell. - suttogta, miközben szabadjára engedte a könnyeit.

  - NE! - kiabáltam utána, de nem fordult meg, hanem haladt a fény felé, ahol már várnak rá a mondása szerint. Magamra maradtam! Mindenki akit valaha szerettem elhagyott, vagy én dobtam el magamtól....

  - Ne! - kiáltottam fel. Akkor vettem csak észre, hogy az egész csak egy álom volt. Felültem és abban a pillanatban valaki átölelt, mire felsikítottam.

  - Nyugalom Mad, csak én vagyok. - hallottam meg Louis aggódó hangját. - Nagyon sajnálom. - ölelt szorosan.

  - Nem akarom, hogy meghaljon, nem érdemli meg. - zokogtam. - Nem neki kéne ott feküdnie, hiszen neki még van családja, aki szereti nekem már nincs.

  - Ezt azonnal hagyd abba! - parancsolt rám. - Ne beszélj ilyeneket. Neked is van családod, itt vagyok én és Harry, meg persze Emma is. Nem vagy egyedül, sosem hagynánk, hogy egyedül légy. - halkítja lejjebb a hangját.

  - Szakítok vele. - bukott ki belőlem. - Ennyit meg kell tennem, bármilyen nehéz is.

  - Amikor Harry átjött hozzám, teljesen ki volt borulva... sírt, azt mondta, hogy ellökted magadtól, hogy megkérted rá, hogy menjen el, pedig ő melletted szeretett volna lenni.

  - Így lesz a legjobb. - szítottam félbe. - Nem lehetek boldog, ezek után nem lehetek boldog, nem érdemlem meg.

  - Még nem tudom hogyan, de ki fogom verni ezt a fejedből. - nézett rám szomorúan. - Nem fogom hagyni, hogy örökké magad okold, mert nem vagy hibás.

  - De az vagyok! - csattanok fel. - Miattam kezdett ismét inni, miattam van az egész!

  - Fejezd ezt be! - morogja. - Csak magadnak ártasz azzal, hogy magadat hibáztatod én pedig nem akarom végignézni ahogy szenvedsz. Ha nem lett volna ez, akkor is megtörtént volna vagy tévedek nem ezt mondta az orvos?

  - De, de miattam jött ki hamarabb! - sírom. Láttam rajta, hogy nagyon felidegesítettem, de nem tudott semmit sem mondani, mivel kinyitódott az ajtó és Anne jött be rajta.

  - Hogy vagy kedvesem? - ülte le az ágyra, mellém.

  - Rosszul. - sóhajtom.

  - Andy felébredt, ha szeretnél bemehetsz hozzá. - mondja lágyan. - Tudja mi történt vele, elég könnyen fogadt, mintha már tudott volna róla...

  - Bemegyek hozzá, látnom kell! - álltam fel, de megszédültem. Ha Louis nem kap el akkor el is estem volna. - Köszi. - szólalok meg hálásan.

  - Gyere elkísérlek. - mondja lágyan én pedig bólintok. Átkarolja a derekam és úgy vezet maga előtt. - Itt várlak. - suttogja, mikor megállunk az ajtó előtt.

  Lassan nyitok be rajta. Andy az ágyban ül és az ajtót nézi. Sápadt, sokkal sápadtabb, mint szokott. Halványan elmosolyodik, mikor meglát, majd int, hogy menjek oda hozzá. A lábaim remegnek, próbálom visszafogni magam és nem mutatni neki mennyire kiborultam, de szerintem a szememről már rájött...

  - Ugye ez nem miattam van? - kérdezi halkan, mikor leültem mellé, letörölve a könnyeket a szemem alól.

  - Nem, dehogy. - motyogom. - Csak valami belement a szemembe.

  - Miért hazudsz Mad? - mosolyog rám. - Nekem nem tudsz hazudni. - néz a szemembe. 

  - Annyira sajnálom. - bújok hozzá. - Az én hibám, hogy ez történt.

  - Nem! Ne okold magad, mert nem a te hibád. - mondja halkan a hajamba. - Mindent hallottam, amit pár órával ezelőtt mondtál és köszönöm. - morogja a nyakamba.

  - Bármit megtennék érted. - emelem fel a tekintem. - Bármit, hogy ne történjen ez most meg. Nem akarom, hogy elmenj. Kérlek maradj velem. - könyörgöm neki.

  - Nem megyek sehová. - nyugtat meg. - Amíg csak lehet melletted leszek, nyugodj meg.

  - Sajnálom, hogy ezt tettem veled. - motyogom.

  - Nem te tetted. - suttogja. - Már tudtam róla korábban is, csak nem tudtam, hogy mondjam el nektek ezért kezdtem el inni, pedig tudtam, hogy ezzel csak magamnak ártok.

  - Te tudtad? - dadogtam.

  - Igen, én már beletörődtem és azt szeretném, ha te is beletörődnél. Tudom, hogy nehéz, de azt is tudom, hogy mennyire erős vagy, tudom, hogy sikerülni fog.

  Nem akartam elhinni, hogy tudott róla és nekem nem mondta el. Miért nem mondta el? Annyira fáj, hogy nem szólt róla. Tudom, hogy csak nekem akarta megkönnyíteni az életem, de azzal nem lett az, hogy most tudtam meg. Annyira fáj, hogy ez történik vele... Ő megérdemelte, hogy boldog legyen, erre tessék mi lett a vége.

  - Jól vagy? - ölel magához Louis, amint kiléptem.

  - Jobban vagyok, hogy beszéltem vele, hogy tudom, hogy most jól van. - sóhajtom.

  - Itt van Emma, beszélni szeretne veled. - mondja lágyan, majd oldalra biccenti a fejét.

  - Annyira sajnálom ami történt. - ölel magához védelmezően. Láttam rajta, hogy ő is sírt, bár azt nem tudom, hogy miért...

  - Én is, de jól vagyok, most még nem, de jól leszek... - mosolygok rá halványan.

  - Nem hagylak magadra. - mosolyog rám. - Beszéltem Harry-vel. - nyel egyet. - Már elköltözött az intézetből, Louis-hoz ment, én is ott voltam mostanáig, mivel nagyon le van törve. - a szemembe ismét könnyek gyűlnek, mivel tudom, hogy én bántottam őt meg. - Azt mondta, hogy adjam ezt neked oda. - nyújtott át egy borítékot. - Azt szeretné, hogy ezt akkor olvasd el mikor magadba vagy. - néz a szemembe.

  - Ez-ez nem egy búcsúlevél igaz? - kérdem dadogva.

  - Fogalmam sincs, nem olvastam el... - vonja meg a vállát. - Mi Louis-al lemegyünk és veszünk neked valamit enni, addig ha szeretnéd olvasd el. - bólintok. - Bármi is van benne, ne törj össze. - ölel meg.

  - Nem fogok. - ölelem vissza.

  - Légy erős. - húz magához Louis is, majd elmennek én pedig borítékkal a kezemben, bemegyek a 21-es terembe és leülök az ágyra.

  Remeg a kezem, félek kinyitni, félek attól amit benne fogok találni. Megfordítom a kezeim közt, majd elolvasom amit a borítékra írtak Madison-nak sosem mondta ki még a teljes nevem.... Behunyom a szemem, mély lélegzetet veszek, majd kiveszem belőle a lapot és olvasni kezdem.

               Én egyetlen Mad-em!

  Tudom, hogy nem ez a helyes megoldás. Tudom, hogy nem így kéne elmondanom neked mit gondolok, de így könnyebb. Úgy érzem, hogy a szemedbe képtelen lennék kimondani mit érzek, így inkább papírra vetem az érzéseim. 

  Tegnap szörnyű volt téged látni, ahogy sírsz és szenvedsz, magamat okolom azért mert ebbe a helyzetbe kerültél. Ha nem ismerkedsz meg velem, akkor sosem lett volna ez belőle. Egy részem viszont nagyon is boldog, hogy találkozott egy ilyen tökéletes lánnyal, mint amilyen te vagy. Tudom, hogy te nem tartod magad tökéletesnek, de nekem az vagy és mindig is az maradsz, bármi is történjen! Az első perctől fogva mikor megláttalak beléd szerettem. Velem még sosem történt ilyen, sosem. Egy lányba sem szerettem bele első látásra, ezért is tudtam, hogy te különleges vagy, hogy te nem vagy olyan, mint az átlag. Benned van valami, ami egyedivé tesz és ez vonzott benned.  Ahogy pedig megismertelek ez az érzés egyre nagyobb és erősebb lett bennem... Sosem felejtem el, hogy mit éreztem mikor megtaláltalak a húgod sírjánál. Nagyon megijedtem, hogy elveszíthetlek még mielőtt kimondtam volna neked, hogy mennyire szeretlek. 

  Tudom, hogy sok mindennel megbántottalak, de leginkább Bellá-val. De vele is csak azért voltam, hogy téged megvédjelek, csak azért, hogy ne mondja el senkinek sem, hogy mit tettél majdnem magaddal. A mai napig nem tudom, hogy honnan tudta meg, de már nem is számít.

  Bármit is mondtam neked, vagy tettem ellened, amivel megbántottalak, nagyon sajnálom. Sosem akartam neked fájdalmat okozni. Egy lányt sem szerettem szomorúnak látni, te pedig tegnap az voltál, én pedig nem tudtalak megvígasztlani, mivel ellöktél magadtól, ami nagyon fájt. Melletted akartam lenni, azt akartam, hogy az én vállamon sírd ki magad, hogy én enyhítsem a fájdalmad, de rájöttem, hogy én erre nem vagyok képes, ha te nem szeretnéd ezt. Már most nagyon hiányzol és valószínűleg sosem fogom megszokni a hiányod, de tudom, hogy te is ezt akarod, hogy te is szakítani akarsz velem, miatta.

  Szinte biztos vagyok benne, hogy ebben a percben potyognak a könnyeid, de kérlek ne sírj. Szeretlek és örökké szeretni is foglak, sosem foglak elfelejteni, mivel csak te vagy nekem akibe valaha is szerelmes tudnék lenni, csak te! Fáj kimondanom, de ez lesz a legjobb. Tudom, hogy most Andy mellett szeretnél lenni, én pedig ezt nem tudnám elviselni, így inkább szabadjára engedlek téged.

  A szívem örökké érted fog dobogni, minden egyes nap magam mellé foglak képzelni, hogy túléljem a hiányod. Tudom, hogy neked is nehéz lesz, de erős vagy és sikerülni fog ezt is túlélned. Nem mondtam ki elégszer neked, hogy mennyire szeretlek, de ha most itt lennél velem a szobában, akkor egész nap azt mondogatnám neked! Az volt az egyetlen öröm az életemben, hogy megismertelek és, hogy veled voltam, ezt sose feledd! Teljes szívemből szeretlek és szeretni is foglak én drága Mad-em!

Örökké, 

Harry Styles!

  

Örökre elveszítettem életem értelmét. Örökké elhagyott!