45.A nagy kérés

Sziasztok!

Sajnálom a késést, de egyszerűen nem tudtam megfogalmazni

ezt a részt. Mint tudjátok már csak 5 rész van hátra az évadból.

Tudom, hogy nem erre számítotok, de majd mindent megértettek, hogy 

miért így történt. A második évadról még mindig nem tudom, hogy mi legyen.

Még gondolkozom, de ígérem, hogy tudni fogtok róla, amint eldöntöm.

Remélem tetszeni fog. Köszönöm a komikat és az olvasókat!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

-----------------------------------------------------------------------------------

  Veletek is volt már úgy, hogy azt hittétek csak álom lehetett, amit alig pár órája átéltetek? Hogy igazából semmi sem történt meg abból - csak a fantáziátok agyszüleménye - velem volt, méghozzá pont ezen a napon. Túlságosan felfoghatatlan volt, hogy tényleg történt valami közöttünk Harry-vel. Tudom, hogy butaságnak hangzik, de szerintem nem én lennék az egyetlen, aki nem hinné el, ha vele is megtörtén volna valami hasonló. Lehet, hogy most butának fogtok tartani, de attól tartottam, hogyha kinyitom a szemem, akkor rájövök, hogy ez csak egy csodaszép álom volt, semmi több. Nem akartam, hogy így legyen, egyáltalán nem. Bíztam benne, hogy ami tegnap este megtörtént az nem csak egy álom volt, hanem maga a valóság, de egy kicsit részem mégis úgy érezte, hogy ez csak álom.
  Nem akartam arra gondolni, hogy talán mégis képes voltam szakítani Harry-vel, hogy segítsek Andy-nek -bár tudom, hogy képes lennék rá, hiszen fontos nekem - bármennyire is ez volt az érzésem. Nem akartam még felébredni ebből a gyönyörű, mesébe illő álomból, de tudtam pontosan tudtam, hogyha kinyitom a szemem akkor végre mindenre fény derül, de inkább még várom vele kicsit és gondolataimba merülök, mielőtt bármire is fény derülne.
  Már alig van pár hetünk, míg Harry-nek is el kell hagynia az intézetet. Tudom, hogy ezt nem tudom megakadályozni, hiszen ez így kell történjen. De attól félek, hogyha elmegy akkor nem csak az intézetet hagyja el, hanem engem is. Hiszen ő már szabad lenne, én pedig még hónapokat itt kell majd töltsek - egyedül. Még belegondolni is rossz. Bár nem lennék igazán egyedül, mivel ha belegondolok akkor hamarosan kezdetét veszi a modellkedés is, amit Emmá-val elfogadtunk. Be kell, hogy valljam kicsit tartok tőle, hiszen még sosem csináltam ilyet, de egy részem már majd kicsattan az örömtől, hogy azt hiszik, hogy képes lehetek erre. Viszont még a modellkedésnek sem sikerülne kiverni a fejemből azt, hogy esténként és szabadnaponként egyedül ülnék az intézetben - oké lehet nem teljesen egyedül, hiszen kimehetek bármikor, de akkor is az nem olyan mintha szabad lennék. Arra pedig egyáltalán nem akarok gondolni, hogy Bellá-val leszek összezárva...
  Már a jövőmet végiggondoltam így úgy látom, hogy itt volna már az ideje, hogy szembenézzek a valósággal, miszerint Harry most mellettem fekszik vagy sem. Ha igen akkor nem csak álmodtam, ha pedig nem akkor bele kell törődnöm, hogy elveszítettem.
  Résnyire nyitottam a szemeim - abban a pillanatban hatalmas kő esett le a szívemről - ő pedig ott feküdt mellettem. Nem álom volt, már most sokkal boldogabbnak éreztem magam, hiszen itt van és nem tettem semmi butaságot sem.
  Végignéztem rajta és mosolyogva tudatosult bennem, az is, hogy milyen aranyos amikor alszik. Senki se gondolná, hogy ez a fiú, aki itt fekszik mellettem egy 'árvaházban' nőtt fel, szülők nélkül, pedig így van. Hosszú szempillái meg-megrebegnek, ahogy nézem őt, de még mindig alszik vagyis az egyenletesen emelkedő majd süllyedő mellkasáról ez jön le.
  - Miért nem alszol? - kérdezi még mindig csukott szemekkel, amitől kicsit megijedek, de hamar tovaszáll.
  - Nem akartalak felébreszteni. - kérek bocsánatot.
  - Semmi baj - nyitja ki a szemeit - örülök, hogy ennyire ellenállhatatlan vagyok, hogy le sem tudod venni rólam a szemed. - vigyorog rám, mire én játékosan megütöm.
  - Nem hiszem el, hogy már korán reggel is ilyen vagy. - nevetek halkan.
  - Hát pedig jobb lesz, ha hozzászoksz, mert én mindig ilyen vagyok. - kulcsolja össze az ujjainkat, amit én mosolyogva kémlelek. - Jól vagy?
  Tudtam, hogy ezt a kérdést meg fogom még kapni az elkövetkezendő órákban is, de már kicsit - oké inkább nagyon - kezdem unni. Nem értem, hogy miért nem hiszi el nekem, hogy jól vagyok, hogy nincs semmi bajom.
  - Tökéletesen. - bújok hozzá közelebb. - Miattam nem kell aggódnod. - simítok végig a szabad kezemmel az arcán.
  Semmit sem mond, csak közelebb hajol hozzám és az ajkát az enyémre tapasztja. Azonnal elöntenek a tegnap esti emlékek, amikor ugyanezt csináltuk, csak már nem tudtunk megállni, amit egyáltalán nem bánok és sosem fogom megbánni. Az ajkai puhák és sokkal mohóbbak, mint eddig valaha, többre vágynak és ezt be is bizonyították az éjszaka folyamán. De én még nem voltam kész egy következő menetre, így valahogy le kellett állítanom őt.
  - Éhes vagyok. - jelentettem ki miután ajkaink elváltlak egymástól. - Ennünk kéne valamit. - éreztem, hogy az arcomat elönti a pír, hiszen Harry sem hülye tudja, hogy miért mondtam neki ezt, de nem tett semmilyen megjegyzést hál' istennek.
  - Ahogy akarod. - nyomott egy utolsó puszit a számra, majd elengedett.

***

  Nehezen szokom hozzá, hogy kézenfogva sétálgatunk a folyosókon és már semmit sem titkolunk. Igaz eddig se nagyon tettük, de most már nem bánjuk azt sem, hogy látnak miközben csókot lopunk egymástól. Ám még a boldogságomba is beférkőzik a tény, hogy valakinek az életét teszem tönkre azzal, hogy én boldog vagyok. Megígértem, hogy ma beszélek vele, hogy megpróbálom rávenni, hogy ne csináljon butaságot, amivel árthat magának. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, de azt is, hogy csak nekem sikerülhet, hiszen eddig én voltam az egyetlen személy aki képes volt őt rávenni bármire is. Bár az még akkor volt, mikor együtt voltunk - csak remélni tudom, hogy még bízik bennem - most nem tudom mi lesz.
  - Hé mi a baj? - áll meg Harry
  - Semmi. - vágom rá, de elég hamar rájövök, hogy neki nem lehet hazudni. - Csak... aggódom. - sóhajtottam. - Ma kell beszélnem vele és fogalmam sincs, hogy mi sül majd ki belőle.
  - Nem kell aggódnod. - fogja a kezei közé az arcom, mire nekem halvány mosoly jelenik meg a számon. - Meglátod, minden rendben lesz. - von magához.
  - Akkor én miért nem érzem így? - motyogom a mellkasába.
  - Ha szeretnéd veled mehetek.
  - Az szerintem nem lenne jó ötlet. - távolodom el tőle. - Te is tudod, hogy rád sokkal jobban kivan mint rám, hiszen miattad van az, hogy mi szakítottunk.
  - Igazad van, de nem szeretném, hogy egyedül beszélj vele. - néz a szemembe.
  - Megleszek magamba is. - mosolygok rá.

***

  Lehet, hogy Harrynek azt mondtam, hogy megleszek magamba is, de ahogy egyre jobban közeledek a házukhoz, annál jobban rámtör a pánik. Nem csak attól félek, hogy fogalmam sincs, mit mondjak neki, hanem arról sem, hogy hogyan fog engem fogadni. Hiszen nagy fájdalmat okoztam neki, ha én a helyébe lennék akkor biztosan szóba se állnék magammal. 

  - Madison! - kiált utánam valaki, mire megfordulok és Anne-t látom meg. - Hát eljöttél. - áll meg előttem.

  - Jó napot! - nyelek egyet. - Andy itthon van?

  - Igen, ma is jól kiütötte magát. - sóhajtja. - Madison, remélem megtudod őt győzni, hogy hagyja ezt abba, nagyon aggódom miatta.

  - Ezzel nincs egyedül. - motyogom.

  Anne bevezetett a házukba, ahol már jó ideje nem voltam. Igazából semmit sem változott a hely, csak a virágok. Még mindig békés volt és otthonos azzal a különbséggel, hogy most a szülők is itt tartózkodnak.

  - Robin. - szól Anne a férjének. - Megjöttem és nézd csak kit találtam az ajtó előtt. - pár másodperc elteltével már meg is jelent az ajtóban.

  - Örülök, hogy újra látom Miss.Clark.

  - Úgyszínt. - mosolygok rá.

  - A feleségemmel nagyon örülünk, hogy megpróbálsz rajta segíteni. - néz rám. - Tudjuk, hogy már egyszer sikerült és abban reménykedünk, hogy most tud sikerülhet.

  - Reméljük. - szólalok meg. - Megmutatnák, hogy hol a szobája, szeretnék vele minnél hamarabb beszélni?

  Igen tudom, hogy már voltam itt, de a szülei ezt nem tudják és jobb ha ez így is marad.

  - Természetesem kedvesem, gyere utánam. - mosolyog Anne.

  A szívem a torkomban dobogott, mikor az ajtaja előtt álltam. Anne biztatásként megszorította a vállam, majd magamra hagyott. Mély levegőt vettem, majd bekopogtam, bár tudtam, hogy nem fog válaszolni mivel nagy valószínűséggel még alszik, de azért nem akartam rátörni.

  Benyitottam a szobába és a szívem abban a pillanatban összeszorult. A szoba maga volt a disznóól és az ágyon fekvő Andy pedig még csak fokozta a látványt. Közelebb mentem hozzá, majd végignéztem rajta. Bűzlött a piától és cigi szagától. A szemei alatt hatalmas karikák, talán még a múltkorinál is rosszabbul nézett ki. Leguggoltam az ágya mellé, majd megérintettem a kezét.

  - Édes istenem. - suttogtam. - Andy, hallasz engem? - szorítottam meg kicsit a kezét, mire ő csak morgott valamit. - Kérlek beszélnünk kell. - próbálkoztam.

  - Hagyjál már. - rántotta el a kezét. Biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt róla, hogy én vagyok az.

  - Andy, tudom, hogy látni se akarsz, de beszéljünk. Mad vagyok. - suttogtam. Résnyire nyitotta a szemét, mire én azonnal észrevettem, hogy vérbe van a szeme, de mégis mit vártam? Igazából rosszabbra számítottam, de ez is az...

  - Mad? - morogta. - Mit keresel te itt?

 - Beszélni szeretnék veled. - nézek rá és próbálom visszanyelni az előtörő könnyeimet, mivel ennek csak én vagyok az oka, hogy ez lett belőle.

  - Nincs miről beszélnünk. Semmi kedvem veled beszélni. - morogja.

  - De nekem van néhány mondandóm. - próbálkozom tovább.

  - Mégis miről akarsz beszélni? Talán arról, hogy megcsaltál a hátam mögött az egyik barátommal? - vonja fel a szemöldökét. Úgy látszik, nem is annyira másnapos mint amire számítottam.

  - Andy, csak hallgass meg.

  - Jó legyen, mivel igazán kíváncsi vagyok, hogy mi a francot akarsz még tőlem.

  - Én nem akartam, hogy így végződjön. - kezdek bele. - Tudom, hogy már rég el kellett volna mondanom neked, de nem tudtam, hogyan tegyem... nem akartalak megbántani, de rájöttem, hogy azzal, hogy így tudtad meg mégis azt tettem. Sajnálom, hogy tönkretettem a karácsonyi ünnepséget. 

  - Szólni akartál róla, mi? - nevet fel gúnyosan. - Mégis mikor, mennyi ideje is játszottatok ki a hátam mögött? 

  - Én tényleg szólni akartam. - motyogom.

  - Hagyjuk ezt, inkább azt bökd ki végre mi a francért jöttél ide?

  - Nem akarom, hogy miattam csináld ezt. - suttogom. - Tudom, hogy én vagyok az oka ennek. - mutatok rá, mire ő csak felnevet.

  - Nem minden rólad szól Mad.

  - De ez igenis rólam szól. - nézek a szemébe. - Miattam iszol és kevered magad bajba és én ezt nem tudom elviselni. Tagadhatod, de te is tudod, hogy ismerlek és azt szeretném, hogy leállj, nem akarom, hogy bajod essen.

  - Neked már úgyis mindegy mi van velem vagy talán tévedek?

  - Nem, nem mindegy mi van veled. Még mindig fontos vagy nekem és segíteni akarok.

  - Akkor nem kellett volna semmit se tenned, amivel ezt váltod ki belőlem.

  - Én sajnálom. Hogyan tehetném jóvá?

  - Szakíts Harry-vel.