2014. március 24., hétfő

43.'Beszélnünk kell.'

Sziasztok! 
Sajnálom, hogy tegnap nem volt rész, de nem volt időm
se kedvem megírni. De ma volt egy kis szabadidőm és megírtam 
nektek. Lehet, hogy nem lett a legjobb és jobb is lehetett volna, de
most tőlem csak ennyi tellett. 
Mint már mondtam közeledik az első évad vége. Még mindig nem 
döntöttem el, hogy kell a hosszabbitás vagy sem, de ahogy most 
nézem nem kell majd. Bár semmit sem szeretnék összecsapni, de
mint már mondtam, ez ki fog derülni mikor már közelebb leszek.
Remélem tetszeni fog a rész! Köszönöm az olvasókat és a komikat!
Jó olvasást!
Hamarosan jelentkezem, az is lehet már holnap!
Ölellek Titeket! 


--------------------------------------------------------------------------


  Már akkor éreztem, hogy valami rossz hírrel jön hozzám, amikor megláttam az ajtóból. Bár a fejembe az is lejátszódott, hogy csak jól le akarja ordítani a fejem, bár kétlem, hogy akkor várt volna rá két hetet, hogy megtegye, így maradt az első ötletem, ami sajnálatos módon igaz lett. Mélyen legbelül éreztem, tudtam, hogy ez lesz, bár reménykedtem benne, hogy Andy nem a piába fog menekülni. Régen a problémáktól mindig a piába menekült, de amikor én az élete része lettem, már nem kellett neki pia, csak én. Mindig segítettem neki és mindig is fogok, bár abban kételkedem, hogy most szeretne engem látni. 
  - Hogy van? - kérdezem halkan.
  - Ha nem lenne olyan vészes, mint amilyen nem lennék itt Madison. - sóhajtotta. - Az elmúlt két hétben sosem tudjuk, hogy mi van vele, azt sem mondja meg, hogy elmegy, csak akkor vesszük észre mikor keresni kezdjük őt. Ebben a két hétben már olyan is volt, hogy két napig semmit sem tudtunk róla. - hallottam a hangján, hogy a sírás kerülgette, de nem csak őt, hanem engem is. - Aggódunk érte, de tudjuk, hogy rád hallgatna... amikor utoljára ilyen volt, az akkor volt, mikor kiderült amit évekig titkoltunk előle, de te visszahoztad őt. Madison segítened kell neki!
  Mire befejezte a szemem már könnyes volt. Eszembe jutottak azok a napok, amikor bulizni voltunk és Andy segg részegre itta magát. Sokszor kérdeztem tőle, hogy mi a baj, de sosem kaptam rá választ, csak annyit, hogy utálja, hogy ezt tették vele a szülei. Először azt hittem, hogy örökbe fogadták, de mikor rákérdeztem tagadta, azt mondta annál sokkal rosszabb. Nem tudtam annál rosszabbat elképzelni és még a mai napig sem tudok, de valamiért úgy érzem, hogy amit én tettem vele sokkal súlyosabb, mint az. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam történne vele valami. Igaz a szerelmem már kezd kihalni iránta, de még mindig fontos nekem és segíteni akarok neki. Bár, hogy ezt hogyan teszem majd arról fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy mindent meg fogok próbálni, hogy kirángassam ebből a helyzetből őt, amibe miattam került. 
  - Én annyira sajnálom. - eresztettem szabadjára az első könnycseppem. - Ez csak az én hibám... ha nem tettem volna ezt vagy inkább nem titkoltam volna előle és nem így tudta volna meg, akkor most nem lenne megint iszákos. De ígérem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében Mrs.Brooks, hogy Andy befejezze ezt.
  - Köszönöm. - mosolyodik el halványan. - Tudom, hogy magad hibáztatod, de ő mindig ilyen volt, a problémáit mindig így oldotta meg. 
  - Ez igaz, de ezen nem lehet változtatni, viszont én meg tudtam volna ezt akadályozni, ha elmondom neki az igazat...
  - Madison, Andy nem rád haragszik, hanem magára, mivel tudta, hogy el fog jönni ez a nap. - nem igazán értettem, mire érti ezt az egészet. Összeráncolt szemöldökkel nézem Anne-t, de ő csak megrázza a fejét, mintha azt akarná ezzel mondani, hogy nem beszélhet róla. 
  - Milyen nap fog eljönni? - kérdezek rá. Ha már elkezdte akkor fejezze is be a mondandóját. 
  - Egy nap majd, te is megtudod. - rázza meg a fejét. Már értem, hogy honnan örökölte Andy a makacsságát.   
  - Rendben. - adom fel. - Holnap meglátogatom Andyt.
  - Küldök érted, majd egy kocsit, csak szólj, hogy mikor szeretnél jönni.
  - Erre semmi szükség, majd buszozok, addig is összeszedem a gondolataimat. 
  - Ahogy szeretnéd, de ha meggondolod magad csak szólj - nyújt át egy névjegykártyát - és én már intézkedem is. 
  - Köszönöm. - veszem el tőle. 
  - Nekem most mennem kell, de holnap találkozunk és remélem sikerül nála majd valamit elérned.
  - Én is ebben reménykedem. - sóhajtom. - Viszlát. - köszöntem el.
  - Viszlát kedvesem.
  Tudtam, hogy Harry vár rám, de most magamba kell, hogy legyek. Muszáj átgondolnom, hogyan fogok cselekedni és ehhez egyedüllétre van szükségem. Tudom, hogy ő segítene nekem és tudna is, de nekem kell megbirkóznom ezzel a problémával, nem pedig neki. Megfordultam, majd elindultam az ajtó felé, tudtam, hogy hová kell mennem, hogy hol tudok tisztán gondolkozni. Amint kiléptem, megcsapott a hűvös levegő, szorosabban húztam össze magamon a kabátom, majd indultam el. Egyedül csendes és sokkal hosszabb volt az út, mintha a többiekkel jöttem volna, de gondolkozni pontosan elég jó volt.

 "Mint mindig Andy most is az agyamra ment a gyerekeskedésével. Mikor a szüleim nem voltak otthon, mindig nálunk töltöttük az időnk nagy részét és most reggelit csináltunk, vagy inkább valami ahhoz hasonlót. Persze, Andy úgy gondolta, hogy én édesebb vagyok az epernél és én ezt természetesen bóknak vettem, de annak már kevésbé örültem mikor a tejszínhab rám került, nem pedig az eperre.
  - Így állunk? - kérdeztem csípőre tett kézzel tőle. - Azt hiszed, hogy én nem tudok neked meglepetést okozni?
  - Én ezt egy szóval sem mondtam. - vigyorog rám. Próbáltam komolyan nézni rá, de nem nagyon sikerült. Ő ezt persze bátorításnak vette és még kent rám a tejszínből, mire én morogtam egyet, majd felkiáltottam.
  - Menekülj Andy, vagy megismered a dühöm! - eleinte még mérgesen mondtam, de a végére már nevettem. Tudta, hogy nem vicceltem azzal mikor azt mondtam, hogy megismeri a dühöm, amin én csak azt értettem, hogy ő is kap majd a tejszínből.
  - Kapj el, ha tudsz. - vigyorog tovább majd kergetőzni kezdünk a házban. Elég furcsa látvány lehettünk, ugyanis rajta csak egy boxer volt, rajtam pedig a pólója, de mivel nem lát senki se minket, mi pedig jól érezzük magunkat, kit érdekel, hogy ki mit gondol?
  Utána szaladtam, de ő mindig gyorsabb volt. Mielőtt még elérhettem volna az arcát elugrott előlem. De mivel én nem vagyok az a típus aki egyhamar feladja, így utána eredtem egészen addig míg rajta is tejszínhab villogott. Csak az különbözött közöttünk, hogy én az arcomra kaptam, ő pedig a mellkasára. Vigyorogva széttárta a karjait.
  - Azt már nem. - nevettem fel, majd szaladni kezdtem. Tudtam, hogy a végén úgyis ő nyer majd, de azért reménykedhetek abban, hogy ez most máshogy lesz. - Andy ne közelíts felém. - nevetek tovább.
  - Most miért? - néz rám kiskutya szemekkel. - Talán már annyira sem szeretsz engem, hogy megölelj? - lép közelebb mire én újra szaladni kezdek előle. 
  - Szeretlek én, de csak akkor amikor tiszta vagy. - nyújtottam rá a nyelvem. Elfordultam egy pillanatra ő pedig már el is tűnt előlem. Hangosan visítottam fel, mikor elkapot hátúlról és felemelt. - Fúj. - nyafogtam nevetve.
  - Most már te is koszos vagy! - morogta a fülembe.
  - Igazából, csak a pólód. - vágom rá.
  - Akkor majd kimossuk, vagy akár nélküle is hazamehetek. - gondolkozik el.
  - Mert azt én aztán biztosan hagynám is, csapok a karjára.
  - Talán félsz, hogy valaki rám mászna? - kérdezi vigyorogva.
  - Kéne? - vonom fel a szemöldököm.
  - Tudod, hogy nekem csak te vagy Mad. - csókol meg."

  Most, hogy végre egyedül vagyok, nem kell visszatartsam a könnyeim. A fának döltem, amibe még régebben véstük bele a nevük kezdőbetűit. Az emlék felidézésére egyszere mosolyogtam és sírtam. Fáj, hogy már nem lesznek olyan perceink, mikor nevetve menekülünk egymás ellől, de bele kell törődnöm, hogy mindennek meg van a maga oka. Semmi sem történik hiába az életben. Biztosan volt valami amiért ennek kellett történnie, amiért mi már sosem lehetünk olyanok, mint régen, talán még barátok sem. De az emlékek megmaradnak és mikor a legkevésbé számítassz majd rájuk előbukkannak és sírásra kényszerítenek. 
  - Maya te mit tennél a helyemben? - nézek fel a csillagos égre. 
  Tudom, hogy esély sincs arra, hogy válaszol, majd nekem, de sokszor szoktam vele 'beszélgetni' amikor ezen a helyen vagyok. Ő mindig meghallgat engem, tanácsot nem tud adni, de már az is nagy segítség, hogy valakinek elmondhatom anélkül, hogy elítélne.
  Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Ilyenkor szükségem lenne valakire, de nem tudom, hogy kivel beszélhetném meg ezt a témát. Sara elzárkózott tőlem, aminek nem örülök, de nincs mit tennem. Én próbáltam őt hívni és találkozni is vele, de valami ürüggyel mindig lekoppintott. Az is lehet, hogy Andyvel volt, de akkor nem értem, hogy miért nem mondta meg nekem? Emmának elmondanám, de ő sem tudna nekem segíteni, se Louis. Most csak én tudok magamon segíteni, ha eldöntöm, hogy mi lenne a legjobb, hogy mi lenne a helyes döntés számomra.
  Mi a fontosabb nekem vagyis inkább ki... Harry vagy Andy? Andyvel sok a közös emlékem és nagyon fontos személy az életemben. Igaz, hogy már nem olyan értelemben, mint a paism, de sosem hagynám őt cserben, ha szüksége van rám. Már csak testvéként tekintek rá, de sosem fog megsszűnni teljesen az iránta érzett szerelmem. Harry viszont hírtelen csöppent be az életembe. Nem számítottam rá, nem is gondoltam volna, hogy ezen a helyen történhet ilyen dolog, de úgy látszik számomra sok meglepetést okozott. Az első perctől fogva láttam benne már valamit, igaz az elején még nem értettem, hogy mi az vagy mit érzek, de később rájöttem. Be kellett vallanom magamnak, hogy két férfit szeretek, de ebből szép lassan már csak egy lett és az Harry maradt. Az éríntésére, a csókjaira mindenére szükségem van, úgy érzem, hogy ő a másik felem, de vajon képes leszek feladni Andy épségét azért, hogy én boldog legyek vele? Egyáltalán lenne erre bátorságom, hogy megtegyem? Képes lennék úgy is boldog lenni Harryvel, miközben Andy valahol vedel? Nem hiszem. Nem vagyok olyan személyiség. De vajon arra képes lennék, hogy feladjam a szerelemet, az ő biztonságáért? Képes lennék elhagyni Harryt, mikor még csak most jöttünk össze azért, hogy őt megmentsem? Ha most feláldozom a szerelmet a biztonsága miatt vajon valaha még rámtalál vagy örökre elveszíthetem?
  Minden kétség kívül ez a legnehezebb döntés, de tudom, hogy helyesen fogok cselekedni. Lehet, hogy eleinte utálni fogom magam miatta és később meg is fogom bánni a döntésem, de most úgy érzem, hogy ezt kell tennem, hogy ez lenne a megoldás amit mindenki elvár tőlem.
  Mivel már kezdett nagyon besötétedni és hideg is lenni, úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Kivettem a zsebemből a telefonom és nem lepődtem meg mikor 23 nem fogadott hívásom volt Harrytől. Tdutam, hogy aggódik értem, amit meg is értek, hiszen leléptem egy szó nélkül. Gyorsabban szedtem a ládaim, hogy minnél hamarabb visszaérjek, mielőtt még meggondolhatnám magam. 
  Amint beértem a szobába Harry aggódó képével találtam magam szembe. Amint meglátott felpattant és szorosan magához ölelt.
  - A frászt hoztad rám Mad. - sóhajtja a hajamba.
  - Sajnálom, csak egy kicsit egyedül kellett lennem. - motyogom, már a most a könnyeimmel küszködve.
  - Mi történt? - veszi a kezei közé az arcom. Tudom, hogy nincs visszaút, tudom, hogy hülyeség, de meg kell tennem. Muszáj. - Mad, kezdesz megrémiszteni. Miért sírsz? - kérdezi lágyan, miközben letörli az egyik ujjával a könnyem. Behunyom a szemem, majd mélyet lélegzek és újból az aggódó szempárba nézek.
  - Beszélnünk kell. - suttogom.

5 megjegyzés:

  1. Evelyne!
    Ne, ne , ne! Ne és ne és ne! De neee! Evelyne! Miért? Ha Madison elmeri dobni Harry én szerintem kiugrok az ablakból (nyugi, csak a földszintről)! Ahjajaj, nem így lenne a történet ha nem te írnád! Várom a folytatást,
    Rose King

    VálaszTörlés
  2. Uuu :-OOO
    Nagyon jooo!!!
    Koviiit :-p

    VálaszTörlés
  3. Meglepi!!!
    http://2001072520010725.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
  4. Szia díj nálam! http://all-that-matters324.blogspot.hu/

    VálaszTörlés