42.Mi lenne most a helyes döntés?

Sziasztok!

Tudom, hogy a részt csak holnapra ígértem, de volt időm még

ma megírni, ami azt jelenti, hogy még lesz egy rész a héten.

Egyre jobban közeledünk az első évad végéhez, de az is meglehet, 

hogy meg kell majd hosszabbítanom pár résszel, mivel nem szeretném 

összecsapni a végét, de ez csak attól függ, hogy alakul a továbbiakban.

Ha nem kell hosszabbítani akkor már csak 8 rész van hátra, ha kell akkor 

még plusz 5. Ezen kívül még szeretnék veletek valamit megosztani.

Tegnap feltettem egy kérdést a csoportomban, amiben azt kérdeztem tőletek

hányan olvasnátok tőlem olyan történetet ami nem fanfiction lenne. 

Bár a főszereplő Harry lenne, de a neve és a személyisége nem. Elég sokan 

jeleztek vissza pozitívan így el fogom kezdeni a blogot, ha van kedvetek 

akkor nézzetek be: Without you I'm nothing

Köszönöm szépen a komikat és a rendszeres olvasókat!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

------------------------------------------------------------------------------

  A napok egyre gyorsabban teltek, én pedig minden egyes nap elteltével egyre jobban magamba roskadtam. Képtelen voltam magam túltenni azon a karácsonyi szörnyűségen és azóta sem lett jobb, inkább csak rosszabb. Bellánal sikerült azt az ünnepet tönkretennie, amit eddig a legjobban szerettem, de ezek után már nem tudom elképzelni, hogy valaha is újból izgatottan várjam majd az eljöttét. Szörnyen érzem magam, iszonyatosan. A bűntudatom egyre nagyobb lesz és ez ha így megy tovább akkor teljesen magával fog vinni és azt nem élném túl. 

  Tönkretettem Louis utolsó itt töltött napját is és ezt sem tudom magamnak megbocsájtani. Még, ha ő nem is haragszik rám biztos vagyok benne, hogy nem így tervezte a karácsonyát, ahogy töltötte. Nem engem szeretett volna vigasztalni és nem mondta volna azt másnap, mielőtt elment volna, hogy mennyire szeretne, most itt lenni velem és mosolyt csalni az arcomra. Tudta, hogy nem sikerülne, de itt akart lenni, hogy azt mutassa nekem, hogy rá mindig számíthatok. De én ezt anélkül is tudtam. Tudom, hogy rá mindig számíthatok majd az életem hátralevő részében, sosem hagyna magamra a bajban. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Karácsony másod napját is sírással töltöttem, ahol már nem csak a bűntudatom miatt sírtam, hanem mert az egyik legjobb barátom is elment. Három hónapja ismerem csak, de olyan mintha már évek óta ismerném őt. Nem tudom, hogy milyen lesz majd a mindennap itt nélküle, de meg kell majd vele barátkozzam. Igaz én csak egy barátot vesztettem el, nem mint Emma, aki a pasiját, de nekem is épp úgy fájt akárcsak neki. 

  A következő napok szomorúan teltek, igaz mindketten próbáltak minnél több időt tölteni velem, de én megmondtam nekik, hogy nem akarom, hogy engem ápolgassanak inkább menjenek szórakozni vagy csak ki a levegőre. Louis is meglátogatott, de ő sem tudott rávenni arra, hogy kimozduljak a szobámból. Semmi másra nem voltam képes csak sírni és magamba roskadni. Az sem tudott jobb kedvre deríteni, hogy Harry velem volt, inkább csak rosszabbul éreztem tőle magam. Stefan is egy csomószor hívogatott, de egyszer sem válaszoltam neki. Gondolom beszélt Adam-mel, mert egy idő után már nem is próbált hívni. Victoria is tudomást tett a depressziómról és ő is próbált velem beszélni, hogy minden helyrejön, de nem sikerült meggyőznie. Újra jártam Adamhez, ahol eddig mindig kellemesen elbeszélgettünk, de a mostani órák csendben teltek. próbált belőlem kihúzni néhány szót, de nem sikerült neki. Sokszor éreztem azt, hogy szeretnék eltűnni a világról, de ezt már egyszer megígértem magamnak, hogy nem fogom megtenni. 

  Észre sem vettem és már elérkezett az év utolsó napja, ami számom ismét csak szomorúságot hozott. Hogy miért? Emmának elsején volt a születésnapja, ami azt jelenti, hogy másodikán elhagy minket. Abba az egy hétbe amit még vele tölthettem volna én magamat sajnáltattam. Igaz ő nem haragudott rám, de én viszont nagyon is magamra, hiszen még ezt is elcsesztem. Igaz, hogy vele is találkozni fogok még, de az már nem lesz olyan, már nem lesz a szobatársam és már nem fogunk együtt nevetni minden egyes reggel. Elveszítettem a barátnőmet is, a barátommal együtt. 

  Már csak Harry maradt nekem. De sajnos két hónap múlva már ő is elmegy innen, én pedig tényleg teljesen magamra fogok maradni. Bele se akarok gondolni, hogy mi lesz majd akkor. Nem tudom, hogy fogom elviselni a mindennapokat Bellával, meg az itteni barmokkal akik csak kötözködni tudnak velem. Az utolsó reményen Harry, esélyt kell neki adnom, hogy visszahozzon, vissza kell hozzon miután elmegy, mert különben be fogok dilizni. Miután Emma is elment, Harry el sem mozdult mellőlem, végig velem volt és próbált jobb kedvre deríteni, ami sikerült is neki. Rávett, hogy kimozduljak abból a szobából, ahonnan már napok óta nem mentem ki. Igaz, hogy csak az udvarig jutottunk el, de nálam már az is haladás volt, hogy odáig képes voltam vele elmenni. Szeretem, nem is kicsit, de mi lesz akkor mikor már ő sem lesz itt velem? Nem attól félek, hogy egyedül fogok maradni, hanem attól, hogyha innen elmegy többet nem látom majd őt. Tudom, hogy ezt sosem tenné meg velem, de mi van ha mégis. Amikor az ember kétségbeesett, akkor mindent elképzel, még olyan dolgokat is, amiket általában sosem. 

  De annak, hogy az állapotom nem javul csak egy nyamvadt oka van, ami nem más, mint Andy. Minden egyes nem hívtam, de sosem vette fel. Írtam neki, de nem válaszolt. Még Saraval is üzentem neki, de valószínűleg nem adta át neki, vagy csak szimplán nem érdekelte, hogy mi van velem. Sara is haragszik rám, amit meg is értek, de most sokkal nagyobb szükségem van a barátaimra mégis úgy érzem, hogy ők elhanyagolnak engem. Igazából nem is az zavar, hogy nem válaszol, hiszen azok után amit én tettem vele fordított esetben én is ezt tenném. Inkább attól félek, hogy visszaesett. Magam előtt látom azt az énjét és megrémülök tőle, mert egyre jobban kezdem azt hinni, hogy igazam van, hogy tényleg újra rászokott a piára és az ivásra. Akkor is nagyon nehezen szokott le róla, de most ki fog neki segíteni, akkor én segítettem, de most miattam került oda, most nem fogok neki tudni segíteni. Bele fogok örülni a tudatba, hogy nem tudok róla semmit sem. Nekem még annyi is elég lenne, hogy nem esett vissza, csak tudjam, hogy mi van vele. Tudnom kell...

   Louis talált magának egy kis lakást, ahová már Emma is beköltözött egészen addig, míg nem talál magának ő is egy kisebb lakást, ahol elélhet. Megígértük nekik, hogy még mielőtt elkezdődne ismét a tanítás meglátogatjuk őket. Igazából jó lesz végre egy kis kimozdulás, más környezet, de attól félek, hogyha innen kimegyek akkor szembemegyek olyan emberekkel akikkel nem szeretnék. Ki tudja, hogy hol járhat ebben a pillanatban Andy, miközben én Harryvel ülök egy taxiban, útban Louisék felé. 

  - Minden rendben? - kérdezi lágyan Harry.

  - Igen, csak elgondolkoztam. - sóhajtom.

  - Szeretlek. - húz magához, engem pedig egy cseppet sem érdekel, hogy egy taxiban ülünk, szorosan hozzábújok, mire ő belepuszil a hajamba. - Minden rendben lesz ne aggódj.

  - Remélem. - hunyom be a szemem és szívom be a belőle áradó csodálatos illatot.

  - Tudom, hogy mindig ezt mondom, de ez azért van, mert minden rossz után valami jó jön.

  - Bízom benned, Harry. - motyogom a mellkasába.

  - Louisék biztosan örülni fognak, hogy rávettelek, hogy elmenjünk hozzájuk. Ők is aggódnak érted, de tudom és ők is tudják, hogy túl fogod magad rajta tenni.

  - Biztosan, de utána majd azon kell túltennem magam, hogy te is elmentél.

  - Az még messze va, Mad. - szorít az ölelésén. - Ne gondolj még rá. Nem számít, hogy én elmegyek téged sosem hagylak magadra, sosem fogsz tőlem megszabadulni Mad!

  - Sose engedj el, kérlek Harry, ígéred meg ezt nekem. - kérlelem.

  - Nem fogom. - tol el magától, majd gyengéden megcsókol.

  Pár perc elteltével a taxi megáll egy épület előtt, Harry fizet neki, majd kiszáll és engem is kisegít. Az ujjainkat összekulcsolja, majd elindul az épület felé és az ajtóban megkeresi a Tomlinson nevet és felcsenget. Amint meghallom Louis vidám hangját, halvány mosoly jelenik meg az arcomon, amit természetesen Harry nem hagy szó nélkül.

  - Te mosolyogsz. 

  - De még mennyire fog mikor feljösztök. - nevet fel Lou. - Elérem, hogy mosolyogjon, majd meglátod.

  Lassan megyünk felfelé a lépcsőn, majd megállunk a 23 szám előtt, mivel Louis itt lakik. Csengetünk és abban a pillanatban ki is nyílt az ajtó, én pedig Louis karjai között ébredtem fel.

  - Azt hittem többet nem lát téged a londoni nap, Mad. - nevet.

  - Oké, azért annyira nem vagyok magam alatt, hogy többet nem mozduljak ki, csak az elkövetkezendő pár hónapban. 

  - Sosem hagynám, addig idegesítenélek, míg rá nem veszlek, hogy kigyere.

  - Azt mindjárt gondoltam. - forgatom a szemem. - Hol van Emma?

  - Valaki engem szólított? - jelent meg az én barátnőm a folyosó végén. - Hát itt vagy? - mosolygott rám.

  - Persze, hogy itt vagyok. - bontakozok ki Lou öleléséből és Em karjai közé vetem magam. - Annyira hiányzol.

  - Ugye tudod, hogy ez fájt. - hallom Harry sértődött hangját. 

  - Tudod, hogy értettem. - nézek rá.

  Körülnéztem a lakásban és nem kicsit lepődtem meg. Nem gondoltam volna, hogy Louisnak ilyen az ízlése. Ebben a házban akár én is ellaktam volna, szép volt és otthonos. Mikor beljebb mentem a nappaliba, azonnal megpillantottam a tőlem kapott ajándékát. Kitette. Akaratom ellenére is elmosolyodtam.

  - Kitetted. - mutatok a kép felé.

  - Már csak azért is megérte, hogy kitettem, hogy te most mosolyogsz. - dobja át a karját a vállamon. - Nagyon tetszik és rátok emlékeztet még szép, hogy kiteszem.  

  Leültünk a kanapéra, majd beszélgetni kezdtünk. Örültem, hogy nem az volt a téma, hogy miért nem mosolygok végre, hogy már nem lehet rajta változtatni. Én magam is tudom, hogy nem lehet rajta változtatni, de szeretném helyrehozni.

  - Harry a hétvégén nincs kedved velem énekelni az egyik bárban? - kérdezi Lou.

  - Nem is tudom. - gondolkozik el. - Benne vagyok, ha ez a szépség is velem tart mellettem.

 - Srácok, én inkább nem mennék nem szeretném elrontani a hangulatot.

 - Mad, ne hülyéskedj már. Te is velünk jössz és semmit sem fogsz elrontani, mivel te is jól fogod magad érezni. 

  - Nem szabad örökké magadba zárkóznod, eljössz velünk és jól fogod magad érezni. - vágja rá Em.

  - Jó legyen, úgyis rég hallottalak titeket együtt énekelni.

  - Csak kérned kell és mi énekelünk neked. 

  Még egy órát maradtunk, majd vissza kellett mennünk, mivel azt mondta Victoria, hogy valaki keres engem és addig nem megy el míg nem beszélt velem. Először azt hittem, hogy talán Andy az, de mikor rákérdeztem azt mondta, hogy nő. Elbúcsúztunk Emmától és Louistól, majd hívtunk egy taxit és visszaindultunk.

  - Vajon ki lehet az? - kérdeztem Harrytől.

  - Amint odaérünk kiderül. - mosolyog le rám. - De ne  izgulj, bárki is az biztosan nem azért jött, hogy rossz hírt közöljön veled. - próbált megnyugtatni.
  - Reméljük.

  A visszaút sokkal hosszabbnak tűnt, mint az odaút. Talán azért is, mert aggódtam, hogy ki lehet az aki rám vár. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem megint valamelyik rokonom az, de amikor megláttam a széken ülni már tudtam, hogy miért jött.

  - Harry. - fordulok felé. - Megvárnál a szobámban? - bólint.

  Nagyot nyelek majd elindulok Anne felé. Amint észrevesz feláll, majd kedvesen rám mosolyog.

  - Szia kedvesem. 

  - Jó napot Mrs.Brooks. 

  - Látom rajtad, hogy feszült vagy. - teszi a kezét a karomra. - Nyugodj meg nem azért jöttem, hogy leharapjam a fejed. Igaz nem tetszik amit Andyvel tettél, de most szüksége van rád, csak te tudsz neki segíteni. - sóhajtja. - Ránk nem hallgat, és Sara azt mondta, hogy a múltkor is neked sikerült.

  - Ismét iszik? - kérdeztem halkan, mire ő bólintott.