2014. március 1., szombat

35.Gondolatok

Sziasztok!
Meghoztam nektek a következő részt, ami egy kicsit 
inkább a gondolatokról szól, nem pedig egy napról vagy cselekedetekről.
De azért remélem tetszeni fog nektek. Elég hosszú lett, és nehezen is ment
az írása, de már szép lassan közeledünk az első évad végéhez,
amit én már nagyon várom, hogy olvassatok, mivel kíváncsi vagyok, 
hogy mit szóltok majd hozzá. Még 15 rész van hátra, mivel az első 
az 50 részes lesz. Még pontosan nem tudom, hogy a második is lesz-e 
ennyi vagy sem, de megpróbálom, de ha az ötleteimet nézzük akkor talán még 
harmadik évad is lesz, bár ezt még nem mondanám olyan biztosan 
és természetesen, hogy lesz-e vagy sem csak is tőletek függ majd.
Köszönöm szépen a komikat és a 70 rendszeres olvasót is!
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!


--------------------------------------------------------------------------


  Napok teltek el, de én még mindig képtelen vagyok kiverni azt a pár percet, amit együtt töltöttünk, amikor énekeltünk a fejemből. Vele álmodom, minden egyes éjjel. Minden álmomba beférkőzi magát, a semmiből jelenik meg, ha kell megment, ha pedig nem akkor eléri, hogy a karjaiba omoljak. Annyira furcsák ezek az álmok, eleinte azt hittem, hogy tényleg megtörténtek, hogy nem csak álmodtam, de rá kellett jöjjek, hogy ezek csak valóságnak látszódó álmok, amikről csak mi szeretnénk, hogy igaziak legyenek. Igen én is azt szeretném, hogy igaziak legyenek. Tudom, hogy nem kéne így gondoljam, de nem tudok mit tenni... Amikor nem láttam őt egy nap legalább egyszer, éjszaka nem tudtam aludni, csak rá gondoltam. Fáj. Nem is kicsit fáj, hogy ezt kell mondanom, de szeretem és ez ellen nem tudok semmit se tenni. Nem számít, hogy mennyi fájdalmat okoz nekem azzal, hogy Bellával van, nem tudom nem szeretni. Sokan mondják azt, hogy a szerelem mindent túlél és ez szerintem így is van, vagyis engem nézve biztosan. Átvert, megbántott és néha még mindig játszik velem, de nem tudom megállítani az iránta táplált érzéseimet. Szeretném, ha egy gombbal kikapcsolhatnám őket, mert akkor végre megszűnne az a zavaró érzés mikor meglátom, de egy részem sosem szeretné elfelejteni őt. Egy részem örökké vele szeretne maradni és mindenki másra magasról tenni, akik ezt nem szeretnék így. De az a baj, hogy van egy olyan pontja az életemnek ami azt mondja nekem, hogy ne bántsam meg azokat akik szeretnek, hogy ne lökjem el őket magamtól egy olyan fiúért, aki átvert, aki kihasznált. De mi van akkor ha ez nem megy? Mi van akkor ha én inkább azt szeretném, hogy mindenki menjen a pokolba és csak ő és én legyünk a világon? Ketten. Együtt. Csak mi. Akkor mi van? Szörnyű ember lennék, ha ezt szeretném? Valószínűleg igen, de legalább nem hazudnák egy szerettemnek sem arról amit érzek iránta. Nem azt mondom, hogy Andy nem fontos és, hogy semmit sem érzek már iránta, de a vele kapcsolatos érzéseim kezdenek megszűnni és félek, hogy pár hónap múlva már teljesen eltűnnek majd és én pedig még mindig képtelen leszek neki megmondani, hogy mindennek vége, hogy már nem akarom őt. Nagyon sok mindent tett értem és még most is, de számomra ő már nem olyan mint egy szerelem, hanem mint egy számomra nagyon kedves személy. De tudom, hogyha ezt elmondanám neki így akkor megbántanám és azt nagyon nem szeretném. Nem akarom, hogy olyan legyen mint régen, nem akarom, hogy ismét olyan ember legyen, de ha elmondom, hogy köztünk mindennek vége akkor ezzel csak azt érném el, hogy visszaessen. Nem tudom, hogy mire kéne hallgassak?! A szívemre, ami azt sugallja, hogy rohanjak oda Harryhez és soha többet ne engedjem el őt. Hogy felejtsem el azokat a pillanatokat, amikor miatta sírtam, szomorkodtam és kezdjük egy teljesen tiszta lappal az egészet, hiszen őt szeretem. Már tagadni se tudom, pedig próbálom, de nem megy. Mikor valakit szeretsz, eleinte félsz bevallani magadnak is, de egy idő után rájössz, hogy nincs mit tenned, ha valaki elrabolta a szíved akkor az örökre nála marad, még ha te nem is így szeretnéd. De az agyam azt mondja, hogy maradjak Andyvel, aki szeret engem, aki sosem akarna nekem fájdalmat okozni, aki mellett egy boldog életem lehetne... De mi van akkor ha ez a boldog élet erőltetett lenne az elején? Kibírnám én azt, hogy úgy mondjam neki, hogy szeretlek, hogy már nem érzem úgy? Lehetséges, hogy egy idő után már hozzászoknák és talán az érzéseim is újra életre kelnének, de az is lehet, hogy nem... és akkor bánnám, hogy vele maradtam és eldobtam azt a fiút akit igazán szeretek. Úgy érzem magam, mintha két tűz között vergődnék... És ez mondjuk így is van. Az egyik tűz az az igaz szerelemé a másik pedig boldog életért, ahol semmiért sem kéne küzdjek. Harry vagy Andy? Andy vagy Harry? Fogok én egyáltalán valaha is tudni válaszolni erre a kérdésre? Egyszer biztosan, de azt nem tudom megmondani, hogy mikor is lenne.
  Amikor Harryt Bellával látom, úgy érzem, hogy a szívem összeszorul, mintha valaki össze szeretné roppantani. Sírni szeretnék, de már nincsenek könnyeim, már mindet elejtettem érte... Néha úgy érzem, hogy Harry nem önszántából van vele, de ilyenkor szerintem csak magamat próbálom védeni a csalódás elől, hogy csak ki akart használni... Bella mindent megkapott amit csak szeretett volna. Hogy miért mondom ezt? Ha jól tudom mióta idekerült csak azon járt a feje, hogyan szerezheti meg Harryt és tessék most már az övé. Engem az első perctől fogva utált pedig nem csináltam neki semmit sem. El akarta érni, hogy szenvedjek és hát elérte. Nem csak azért, hogy Harryvel van, hanem azt is elvette tőlem, amire mindennél jobban el szerettem volna menni, de miatta nem tudtam. A hét végére sem javult a vállam így képtelen voltam lemondani a versenyről, de persze a drága Bella már előre betanulta a mozdulatokat és hát a tanárnő megvolt vele elégedve, csak Emma nem. Ő nagyon nem akart vele menni, de nem volt mit tennie és örülök, hogy elment, mert így legalább nem csak az a liba nyerte meg az első helyezettet, hanem Emma is. Bella mindent megkapott én pedig szép lassan kezdek mindenkit elveszíteni.
  Hogy miért is mondom ezt? Egyszerű. Már csak egy hét van hátra karácsonyig. Ami nem is lenne olyan nagy baj, hiszen én imádom a karácsonyt mindig is a kedvenc ünnepeim közé tartozott, de ez a nap most valahogy nem felvidít, hanem lehangol. Mivel az egyik legjobb barátomnak akiket itt szereztem magamnak akkor lesz a 18. születésnapja, aki másnap elköltözik innen. Ez a személy nem más mint Louis. Nem csak nekem lesz nélküle nehéz, hanem Emmának is. Hiába tudjuk, hogy bármikor bejöhet és akár itt is aludhat, mivel mindenki szereti őt és a gyerekeknek is hiányozna, de az mégsem lenne olyan mintha itt lakna. Többet már nem törne ránk a szobánkba, nem kelnénk fel a hangos kiabálására, mikor még be van zárva az ajtónk. Hiányozni fog, a hülyeségeivel együtt. De tudom, vagyis inkább csak remélem, hogy nem fog nekünk időt hagyni arra, hogy hiányoljuk őt. Szerintem szinte minden egyes nap meg fog minket látogatni vagy akár mi is meglátogathatjuk őt. Karácsonyra neki valami szép ajándékot szeretnék adni, hiszen kettő az egyben kell, hogy legyen. De tudom, hogy sikerülni fog, mivel addig nem fogom feladni, míg meg nem találtam!
  Sajnos nem csak Louistól kell majd megválnom hamarosan, hanem Emmától is. Szép lassan mindenki elhagy engem és magamra maradok a pokolban, hónapokra. Bár Emmel nagyon sokszor fogunk találkozni, hiszen az állást is el szeretnénk fogadni, amit felajánlottak nekünk, két nappal ezelőtt. Este volt és mi kint sétáltunk, majd nem olyan messze tőlünk zenét hallottunk és odamentünk, majd táncolni kezdtünk az utca közepén. Elég furcsa érzésem támadt, mintha figyelne minket valaki és hát nem tévedtem. Egy férfi tetőtől talpig végigmért minket. Először azt hittem, hogy valami perverz állát így mikor felénk közeledett már épp rohanni akartunk, de nem tettük, mivel bemutatkozott és tett nekünk egy ajánlatot. Ami nem volt más, minthogy dolgozzunk neki, mint modellek. Emmával egymásra néztünk, majd felnevettünk és azt mondtuk neki, hogy szórakozzon mással. Ő pedig csak annyit mondott, hogy gondoljuk át a dolgot és átadta névjegykártyáját. Sokat gondolkoztunk rajta, hogy mit is mondjunk neki, hogy felhívjuk-e?! Még most sem tudjuk, hogy mit szeretnénk, de ma szerintem már döntenünk kellene...
  Adamhez egyre kevesebbet járok és szerinte nagyon szépen fejlődök a szavait idézve ha így haladsz, már nem lesz rám szükséged. Lassan megtanultam, hogy nem borulhatok ki mindenért, hogy meg kell tanuljam elfogadni az élet nehézségeit, még ha néha nagyon nehéz is. Ebben a dologban nem csak Adam segít nekem, hanem Stefan is. Igen, tudom, hogy furcsa, de tartom vele a kapcsolatot. Elég sokszor összefutottunk az irodában így hát kezdtünk jóba lenni. Azt mondta, hogy rá mindig számíthatok, hogyha majd egyedül érzem magam, amiért nagyon hálás vagyok neki.
  Most, hogy már két hónapja vagyok itt, rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez volt a legjobb dolog ami történhetett velem. Itt végre megtanultam, hogy a sarkamra kell álljak és megküzdjek a nehézségekkel nem pedig menekülni előlük. Aminek az egyik része megy viszont a szerelem elől még mindig menekülök, de bízom benne, hogy egy nap majd az is menni fog. Victoria olyan nekem mintha a második anyukám lenne. Megért, ha kell tanácsokat is add nekem, de attól még mindig félek, hogy mi lesz akkor ha majd egy nap ami remélem nem fog bekövetkezni kiderül a titkom, amit még anyáék temetésén tettem. Vajon majd akkor is ilyen jóba leszünk? Vagy elítél majd? Mi lesz ha megharagszik rám, hogy eddig titkoltam? Nem akarok még csak bele se gondolni, hogy ez megtörténhet. Elég lesz, hogy a két legjobb barátomat 'elveszítem' nem akarom még őt is.
  - Hé Mad! - kiált a fülembe Louis.
  - Mi a..? - ugrok egyet ijedtemben. - Normális vagy? - meredek rá.
  - Persze, hogy az vagyok. - húzza ki magát. - Csak tudod, nem bírtam már tovább nézni ahogy már va tíz perce játszadozol a kajáddal. - nevetett. - Hol jártál?
  - Bocsi srácok. - nézek rájuk. - Csak egy kicsit elgondolkoztam.
  - Azt vettük észre. - mosolyog Em. - Minden rendben?
  - Persze, csak ha jól belegondolok egy hónap múlva már magamba fogok itt ülni, nem pedig veletek. - mosolyodok el szomorúan.
  - Arra még ne gondolj. - néz rám Lou. - Még itt vagyunk nem? - tárja szét a karjait.
  - Igen itt vagytok!
  - Akkor meg mosolyogj, hagy lássam a fogaid. - vigyorog.
  - Hát ezt nem hiszem el. - sóhajtja Em. Mire mi Louval kérdőn nézünk rá. - Hátatoknál. - hátra nézek a vállam fölött és egy boldog párral látom magam szembe, akik egyenesen felénk tartanak. - Ne aggódj Mad, nem hagyjuk, hogy bántson. - suttogja Em.
  - Köszönöm. - tátogom, majd nyelek egyet és próbálom máshová terelni a gondolataimat. Nem arra, hogy kik közelednek felénk.
  - Maddison. - hallom nyávogó hangját, majd lassan ráemelem a tekintetem, bár jobban mondva inkább Harryre aki úgy áll mellette mint egy bábu, akinek nincsenek érzései. - Nem győzöm neked elégszer megköszönni, hogy átadtad a helyed a táncversenyen. Már egy csomóan szeretnék, ha táncolnák nekik.
  - A franc adta át neked a helyem, inkább elvetted... - vágom rá. - Ja és teszek arra, hogy hányan kérik, hogy táncolj nekik.
  - Bella neked nincs jobba dolgod mint itt rontani a levegőt? - vonja fel a szemöldökét Em.
  - Tudjátok kívül tágasabb. - mondja Lou.
  Mikor ránéztem Loura láttam rajta, hogy mennyire fáj neki ezt mondania. Hiszen Harry a barátja volt éveken keresztül és most úgy érzi, hogy elveszítette, de van egy olyan érzésem, hogy már rég megbocsájtott volna neki, ha nem lennék én. Nem akarom, hogy miattam legyenek rosszba.
  - Lou? - nézek rá.
  - Hmm?
  - Ugye hiányzik neked? - nem válaszolt csak sóhajtott egyet. - Tudom, hogy így van és én nem szeretném, hogy tönkremenjen a barátságotok azért mert ő most Bellával van. - mosolyodok el. - Igen, még mindig fáj, de már sokkal jobb mint pár nappal ezelőtt és azt szeretném, ha ti kibékülnétek.
  - De nem akarok kettőtök között majd dönteni. - sóhajtja.
  - Nem kell, ha kibékültök és ő is néha velünk fog lógni kibírom, hiszen ott lesztek nekem ti és elterelitek róla a figyelmem.
  - Biztos hogy ezt akarod? - kérdezi.
  - Azt szeretném, hogy ti újból barátok legyetek mint régen még mielőtt megjelentem volna én és ez rád is vonatkozik Em. - fordulok felé.
  - Sajnálom Mad, de nekem ez még nem megy, én nem ilyennek ismertem meg őt. - néz rám Em. - Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy mi kibéküljünk, de én annak nem látom nagy esélyét.
  - De megpróbáljuk. - teszi hozzá Lou.

***

  Péntek este van és én a lépcsőn ülve zokogok a hidegben. Hogy miért sírok? Ma van anya születésnapja és hiába próbáltam magam egész nap erősnek mutatni, hogy engem nem érdekel, de a nap végére kitört belőlem. Egyedül ülök kint a sötétben és az eget nézem, ahol most anya él. Miután már beszéltem hozzá, a fejem a térdemre eresztem és próbálok megnyugodni, hogy visszamehessek a szobánkba, de nem megy. Szükségem van valakire, hogy megvigasztaljon, de nem a barátaimra és nem is a pasimra, hanem rá. Hallottam, hogy nyillik az ajtó, csak remélni mertem, hogy nem fogják megkérdezni, hogy mi a bajom. Kérdezni nem is kérdeztek semmit sem, csak átkaroltak hátulról és azonnal megcsapott az illata. Mintha tudta volna, hogy szükségem van rá. Eljött pedig nem is tudta, hogy én itt vagyok, talán a sors akarta így. 
  - Miért vagy itt? - szipogom.
  - Ha akarod el is mehetek. - válaszolta, majd el akart engedni, de én a kezére tettem az enyémet.
  - Nem. - fogom meg. - Ne menj el. - kérlelem halkan.
  - Sehová sem megyek ha te nem akarod. - suttogja a fülembe. - Elmondod, hogy mi történt? - megrázom a fejem.
  - Nem szeretnék róla beszélni. - motyogom. Mivel a hátamnál ült és a derekamon tartotta a kezeit, így nekidőltem az izmos mellkasának és magamba szívtam a csodálatos illatát. - Miért akarom, még mindig, hogy mellettem legyél? - kérdeztem hangosan, bár inkább magamtól mint tőle.
  - Mert te is tudod, hogy ami köztünk van az igazi.
  - Nem az. - vágom rá. - Hiszen te Bellával vagy... én pedig csak, csak egy távoli barát vagyok. 
  - Te nem csak egy távoli barát vagyok Mad. - suttogja. - Te annál sokkal több vagy, szeretnék rád vigyázni még akkor is ha te azt hiszed, hogy én sosem gondoltam semmit sem komolyan... 
  Fogalmam sincs, hogy miért tettem, de kibontakoztam a karjai közül és átöleltem. Az arcom a nyakába rejtettem és szorosan bújtam hozzá. Tudom, hogy nem kellene, de nem érdekel... annyi hülyeséget csináltam már, hogy ez már semmi se a többihez képest. 
  - Utálom, hogy még mindig fontos vagy számomra. - suttogom. - Utálom, hogy nem tudlak utálni.
  - Én pedig utálom, hogy nem lehetek veled. - karolt át.
  El sem jutott az agyamig amit mondott. Utálom, hogy nem lehetek veled. Mire és hogy értette ezt? Miért mondta ezt nekem? Nem mondtam neki semmit sem, csak tovább öleltem, addig míg ajtó ki nem csapódott és azt nem mondták nekem, hogy Victoria vár rám, amiből én egyből arra következtettem, hogy lebuktam.

1 megjegyzés: