22.Séta...

Sziasztok!

Annyira sajnálom, hogy egy ideje nem volt új rész, csak

kezdetét vette a hülye suli és nem volt időm, se kedvem írni.

Nektek milyen volt a hét?

De ma arra szántam az estém, hogy befejezem a részt, hogy meglepjelek

vele titeket, aminek remélem örülni fogtok. Szerintem jövőhéten is csak

pénteken lesz, de remélem ez hamar változni fog és ha nem lesz ennyi

doga meg minden akkor többször. 

Nagy szépen köszönöm a 40 rendszeres olvasót és az előző részhez 

érkezett komikat, el sem tudjátok hinni, hogy milyen boldoggá 

tesztek velük. Remélem ez a rész is tetszeni fog!

Jó olvasást!

                          Ölellek Titeket!

---------------------------------------------------------------------------

 Hiába próbáltam elszakítani a tekintetem a smaragdzöld szemekről, nem ment. Egyenesen beléjük néztem és teljesen elvesztem bennük. Tudom, hogy ezzel csak magamnak ártok, tudom, hogy nem jó, amit teszek, de akkor miért nem sikerül elfordulnom? Úgy érzem, hogy kezdek elgyengülni, pedig én megfogadtam magamnak, hogy többet nem fogok, hogy többet nem fogok olyan lenni, mint egy 'drámakirálynő'. Az a fal, amit már hosszú ideje magam előtt tartok úgy érzem, hogy kezd leomlani, ami csak neki köszönhető. Amikor magamba kellett túlvészelnem a testvérem halálát, egy falat húztam az érzéseim elé, amin csak a jókat engedem át. Igaz sokszor kapott el a sírás, de mindig visszatartottam, de már úgy érzem, hogy nem fog menni. Annyi minden történt velem, hogy kezd összeomlani az én menedékem és ha ez bekövetkezik akkor minden ki fog belőlem jönni, amit eddig bent tartottam. Nem szeretek sírni, de ki szeret? Szerintem nincs olyan ember a Világon, aki szeretne, én sem vagyok közöttük. Utálok szomorú lenni, nem akarom azt érezni, hogy egyedül vagyok, pedig lássuk be így van. Megígértem Mayanak, hogy nem leszek szomorú, hogy erős leszek és nem fogok megtörni, de ez az utóbbi időben egyre nehezebben megy. Először a szüleim, majd Lily és most pedig Andy... már nem tudom, hogy meddig bírom még. Ha összetörök ki fog elkapni és összerakosgatni? Lesz olyan személy, aki segíteni fog nekem? Fogalmam sincs, ha lesz is egy idő után meg fogja unni, hogy csak sírok... De ezekbe a szemekbe reményt látok, reményt a boldogság felé vagy talán a megváltás felé.

  - Ezt nem lenne szabad... - suttogom.

  - Mit? - kérdezi. Tudom, hogy tudja mire gondolok - sóhajtottam egyet.

  - Így ülnünk - mutatok magunkra. - Nem jó, hogy így vagyunk - de ő csak érthetetlenül néz rám.

  - Mad - néz a szemeimbe - nem csinálunk semmi rosszat - mosolyog.

  - Harry - sóhajtom - már az is rossz, hogy együtt vagyunk.

  - Miért lenne az? - ül fel.

  - Nekem barátom van - lehet, hogy nagyon megbántott, de még nem szakítottunk - te pedig tegnap szerelmet vallottál nekem...

  - És megbeszéltük, hogy csak barátok leszünk - fejezte be helyettem.

  Ebben igaza van, de mind a ketten tudjuk, hogy ez nem fog nekünk menni, hogy nem tudunk csak barátok lenni. Most mi a fenét csináljak? Ha azt mondom neki, hogy menjen el és hagyjon békén akkor biztosan meg fogja tenni és ismét magamra maradok. Teljesen magamba! Bele se merek abba gondolni, nem akarok belegondolni. Ha ki akarom bírni ezt a helyet akkor szükségem lesz barátokra és én azt szeretném, hogy ő is közéjük tartozzon vagy akár többnek is... de nem lehet, mivel nekem ott van Andy és nem tudok rá eléggé haragudni, pedig megérdemelné. Tudom, hogyha nagyon akarom akkor sikerülni fog, hogy csak barátok legyünk semmi több. Ő az én szememet nézi, én pedig az övét egészen addig, amíg Louis meg nem zavar minket.

  - Hát ti meg micsináltok? - kérdezi vigyorogva.

  - Beszélgetünk - nézek rá, mire ő felnevet.

  - Akkor úgy látszik, hogy én nem tudom mit is jelent az a szó, mert ti már öt perce egymás szemét bámuljátok - nevet tovább - vagy talán ez egy új beszélgetési stílus?

  - Mizu? - pattan le mellém Em. Most nagy köszönettel tartozom neki, fogalmam sincs, hogy mit mondtam volna Louisnak. - Megzavartam valamit?

  - Épp azt ak... - kezdett bele Louis, de én közbevágtam.

  - Semmit sem zavartál meg - mosolygok.

  - Nincs kedved sétálni? - kérdezi hírtelen Harry. Ránéztem, majd Louisra és végül Emmára, aki azt próbálta a tudtomra adni, hogy menjek vele. Menni akarok, de kettesben vele? Mi van ha hülyeséget csinálok?

  - Mozdulj már Mad - löki meg a vállam Em.

  - Jössz? - nyújtja a kezét felém. Veszek egy mély levegőt, majd lejátszom a fejembe, hogy mi történhet. A legjobb esetben sétálunk és beszélgetünk, jól érezzük magunkat. De van egy sokkal rosszabb eset is, mi van hogyha túl jól fogom magam érezni és olyat teszek, amit nem kellene? Mi van ha megölelem vagy megcsókolom? - Ha nem akarsz nem kell - hallom a hangjában a csalódotságott, nem akarom ismét megbántani őt, így kiverem a fejemből a hülye gondolatokat és elfogadom a kezét. Az én aprócska kezem azonnal eltűnik az övében, már csak az érintésére is a testembe áramlik a melegség, ami belőle árad. Amint elindultunk meghallottam Em és Louis kuncogását a hátunknál, szerintem ők tudják, hogy Harry mit érez vagy csak szimplán ismerik Harry csajozási stílusát. Már percek óta sétálunk egymás mellett, csendben, ami már kezd egyre kínosabbá válni. - A tegnapit komolyan gondoltam - szólal meg hírtelen - és még mindig úgy gondolom. - megálltam, erre nem számítottam. - De megértem, hogy neked ott van Andy.

  - Én... én nem értem - csóválom meg a fejem - alig ismersz egy hete, ez mégis, hogy lehet? - felém fordult és halványan elmosolyodik, amivel csak jobban kínoz engem.

  - Igazad van, alig ismerlek, de már az első perctől fogva láttam benned valamit - megáll egy kicsit majd folytatja - te más vagy, mint a többi lány...

  - Miért mondod ezt? - vágok a szavába.

  - Mert ez az igazság - mosolyog. - Amint megláttam, hogy milyen szomorú vagy, megszerettelek volna mosolyogtatni. Azt akartam, hogy boldog légy, pedig tudom, hogy milyen mikor valaki idekerül... azon a napon megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy megismerjelek téged - csak hallgatom azokat amiket mond és szóhoz sem jutok. - Ezek után kiderült, hogy Emma szobatársa vagy, a többit pedig már tudod - csak a száját tudtam nézni miközben beszélt, amit gondolom észre is vett, mivel a végén felnevetett. Furcsa azt hallani, hogy már az első perctől fogva látott bennem valamit. De én most nem akarok erről beszélni, mert akkor valami olyat tennék, amit megbánnák.

  - Válthatnánk témát? - motyogtam, ő pedig bólintott.

  - Persze - tovább sétáltunk a Temze partján. - Mit kezdesz az életeddel, ha innen kikerülsz? - muszáj volt felnevetnem ezen a kérdésen. - Mi olyan vicces?

  - Semmi - mosolygok. - Csak tudod én ezen még sosem gondolkodtam, hogy mit fogok kezdeni magammal, ha felnövök - vonok vállat. - Igazából csak annyit terveztem, hogy jó messze költözöm a szüleimtől - suttogtam, de most az egyszer nem fogom hagyni, hogy sírjak, majd mikor egyedül leszek.

  - Ennyire nem voltál jóba velük?

  - Így is lehet mondani - néztem rá. - Igazából alig beszéltünk, de akkor is inkább veszekedtünk

  - Sajnálom - nézett rám szomorúan, én pedig küldtem felé egy halvány mosolyt. Jól esik, hogy támogat, de nem kell sajnálnia.

  - És veled mi a helyzet, te mit tervezel? - kérdezem.

  - Mindig is énekelni szeretettem volna - mosolyog. - Ha innen kikerülök akkor szeretnék ezzel foglalkozni, Louissal együtt.

  - Énekes szeretnél lenni?

  - Igen.

  - Egyedül vagy egy bandában?

  - Ezen elég sokat gondolkoztam - túr a hajába. - Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai is egyaránt. Ha egyedül vagy az nehezebb és nincs is olyan nagy sikered, mint egy bandában, viszont nem kell nekik megfelelned - bólintok, hiszen ebben teljesen igaza van. - De ha egy olyan bandában vagy, mint amilyen te is vagy akkor az sokkal jobb. Itt most nem csak a sikert értem, hanem az együtt dolgozást, hülyéskedést. Sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb, de még nem tudom, hogy mi lesz.

  Énekes szeretne lenni... Én sosem bírtam a beképzelt, bunkó énekeseket vagy bandákat, igaz a zenéjük az mindig jó, de akkor is seggfejek. De valamiért úgy éreztem, hogy ő nem lenne ilyen, hogy ő normális híresség lenne, nem pedig egy olyan 'nézd csak ki vagyok én, te senki'. Abban biztos vagyok, hogy a koncertjén az első sorban tombolnák, akár bandába akár egyedül lenne.

  - Bandában lenni mindig jobb, mint egyedül, mert úgy mindig van ki támogasson, ha bizonytalan vagy. - mosolygok rá. - Ha egyszer majd híres énekes leszel meghívsz az egyik koncertedre? - nagy szemekkel nézett rám, mint aki nem hiszi el, amit mondtam.

  - Eljönnél? - csodálkozik.

  - Ezt most komolyan kérdezed? - vágok egy hülye képet. - Nagyon jó hangod van, még szép, hogy elmennék és az első sorban tombolnák - nevetek.

  - Akkor meg is van az első rajongóm - neveti ő is el magát.

  - Hahaha... nehogy elhagyjon - vigyorgok ördögien.

  - Azt úgysem tennéd - nyújtja rám a nyelvét.

  - Ne légy benne olyan biztos - teszem karba a kezem és előrébb sétálok. Hírtelen megfordulok és beleütközöm Harrybe, aki túl közel van hozzám, nagyon közzel. Szemei csillognak, az arcán pedig megjelennek azok a bizonyos gödröcskék. A szívem egyre gyorsabban ver, nem akarom, hogy ilyen közel legyen hozzám, de amint ezen gondolkozom a kezeit a derekamra teszi és csiklandozni kezd, mire én hangos sikításban török ki. - Harry! - kiáltom, de nem hagyja abba.

  - Végre nevetsz - vigyorog. Már a könny is kicsordult a szememből annyira nevetek.

  - Kérlek... - könyörgök neki. Abbahagyja a csiklandozást és ledől mellém a fűbe. - Ki foglak nyírni - dadogom és próbálom visszaállítani a lélegzésemet normálra.

  - Megéri, mert nevettél - épp vissza akartam vágni, amikor a telefonom rezegni kezdett. Kihúztam a zsebemből és felültem.

"Mad annyira sajnálom. Nem tudom mi ütött belém, nem akartam azokat mondani... tudom, hogy nem volt köztetek semmi Harryvel hiszek neked, csak kérlek bocsáss meg nekem. Teljesen hülye vagyok, kérlek ne haragudj... csak nagyon elborult az agyam, hiszen látszott, hogy azt a számot úgy énekelte végig, hogy a téged nézett... kérlek ne haragudj. Szeretlek!     A."

  Nem akartam hinni a szememnek. Andy írt egy bocsánatkérő üzenetet? Tényleg azt hiszi, hogy ennyivel el van rendezve? Hogy én ennyivel meg tudok neki bocsájtani? Igaz nem haragszom rá, mert a fű beszélt belőle, de akkor is ennyivel nem fogja elérni, hogy elfelejtsem, kicsit több kell. Az előbb még tök jó kedvem volt és tessék most már megint elszállt mind, köszönhető annak a srácnak aki tegnap a halálomat kívánta és akit még mindig szeretek. Miközben a kezemben szorongattam a telefont érkezett még egy üzenetem, azt hittem, hogy Andytől, de tévedtem.

"Louval mi visszamegyünk, ti se maradjatok sokáig :DD Remélem Harry végre megnevetett majd téged és jól fogod vele érezni magad... de tudom, hogy így lesz hiszen ismerem őt. Találkozunk a szobánkba. 

Puszi Em"

  Emmáék leléptek, tehát én kettesben fogok hazasétálni Harryvel. Nem akarom, hogy gyanút fogjon így felé fordulok, majd megszólalok.

  - Emma írt, hogy ők visszamentek - kinyitja a szemét és felül.

  - Szeretnél te is visszamenni? - kérdezi. Visszamenni semmi féle képen nem szerettem volna még, csak hozzábújni és sírni, amíg csak bírok, de ezt nem fogom megtenni. Nem akarom, hogy sajnáljon még ennél is jobban.

  - Igen - válaszolom. Feláll, majd engem is felsegít és elindulunk visszafelé. Csendben haladok mellette, csak azon jár a fejem, hogy mi legyen Andyvel és vele?! Mi a francot csináljak? Bocsájtsak meg neki? Megérdemli? De mivel szeretem meg tudok neki bocsájtani, de akkor is örökké bennem fog maradni az, amit mondott. Már visszaértünk oda ahonnan indultunk, de én még mindig hallgatok...

  - Föld hívja Madet! - fogja meg Harry a kezem.

  - Hmmm?

  - Mi a baj? Történt valami? - és én még azt hittem, hogy nem fogja észrevenni. 

  - Semmi - sóhajtottam.

  - Mad látom rajtad, mielőtt üzenetet kaptál volna mosolyogtál és nevettél, most meg olyan vagy mint aki karót nyelt - aucs. - Ki írt még?

  - Andy - sóhajtom. Összeráncolt szemöldökkel néz rám és azt várja, hogy folytassam. - Bocsánatot kért.

  - Miért kellett bocsánatot kérni-e?

  - Veszekedtünk tegnap - motyogom.

  - Min? - hát ez most jó, mi a fenét mondjak, hogy rajtad?

  - Nem fontos.

  - Miattam? - kérdezi, én pedig felé fordulok. Tudtam, hogy lebuktam, amint megláttam a szemeit. - Tehát miattam.

  - Harry - kezdek bele.

  - Sajnálom - motyogja.

  - Nem kell, Andynek mindig volt egy féltékeny oldala, csak most egy kicsit túl ment a határon.

  Ismét tereltem a témát, nem akartam erről beszélgetni, nem akarom, hogy magát hibáztassa, mert erről nem ő tehet. Elég sok vicces történetet mesélt Louisról és magáról is, amitől egy kicsit jobb kedvem lett.

  - Melyik a kedvenc számod? - na ez az a kérdés, amire nem igazán tudom a választ. 

  - Justin Bieber - as long as you love me - mosolyogtam, neki pedig hatalmasra nyíltak a szemei. Alig bírtam visszatartani a nevetést. - Csak vicceltem - tőrt ki belőlem. - A kedvenc számom - kezdtem gondolkodni - amm... Coldplay - Paradise - megköszörülte a torkát, először nem értettem, hogy miért majd rájöttem.

  - When she was just a girlShe expected the world / But it flew away from her reach so / She ran away in her sleep / And dreamed of / Para-para-paradise, Para-para-paradise, Para-para-paradise / Every time she closed her eyes... - csodás hangja van. El sem hiszem, hogy ezt tettem, de én is vele énekeltem a visszaúton. Nincs valami jó hangom, de nem nevetett ki, inkább csak bíztatott. Nevetve léptünk be az ajtón és indultunk el a folyosón, ami egészen addig tartott, míg meg nem hallottam azt a hangot.

  - Harry....