2013. december 6., péntek

4.Meglepetés!

Sziasztok!
Hát itt az új rész, de be kell nektek valljam, hogy nem 
írtam le mindent amit szerettem volna, ugyanis akkor nagyon
hosszú lett volna így csak a következő részben lesz benne a nap többi 
része. De azért remélem ennek is örültök majd. Tudom, hogy hiányoljátok
a fiúkat, de hamarosan ők is megjelennek ígérem nektek már csak pár
rész! Remélem tetszeni fog és ehhez a részhez komikat is kapok, mert
szomorúan láttam, hogy az előzőhöz egy sem érkezett.
Köszönöm a 13 rendszeres olvasót!
Jó olvasást!
                                    Ölellek Titeket! 

--------------------------------------------------------------------------

  - Madison! Azonnal nyisd ki azt az ajtót! - dörömbölt apám. - Hol a fenében voltál egész nap? - már csak ez hiányzott mára. Semmi kedvem egy újabb veszekedéshez, most az egyszer szeretném, ha békén hagynának és nem törődnének velem. - Tudom, hogy bent vagy! - kiáltotta. Képtelenség, hogy én kinyissam azt az ajtót, nem fogok fejest ugrani a mélybe, nem vesztem meg teljesen. Dosztig elég a tudat, hogy a pasim az exével nevetgél... - Madison!
  - Hagyjál már békén. - mordultam fel. - Nem mindegy az neked, úgysem vagyok semmire se jó, nem? Akkor ne is törődjetek velem. - vágtam az ajtóhoz az első párnát, ami a kezembe akadt.
  - Na idefigyelj kisasszony! Vagy kinyitod vagy nem lesz ajtód egy jó ideig. 
  - Én ki nem nyitom! - nem érdekel, hogy mit akar mondani, újat pedig úgysem tud. Nem telt el sok idő és hallottam a zár kattanását, hogy a francba jött be? Hát persze, biztosan nem ez az egyetlen kulcsa a szobának ami nálam van. Unottan ültem fel az ágyamon és néztem szembe apám tüzelő tekintetével.
  - Hol voltál egész éjjel? - üvöltötte. Egy cseppet sem rezzentem össze, komolyan mondom, hogy tisztára úgy érzem mintha csak beszélgetnénk. Furcsa nem? Hiszen a beszélgetések nem így folynak le, de köztünk igen. 
  - Nem itthon az biztos. - gúnyolódtam. - Nem mindegy az neked? - vontam fel a szemöldököm.
  - Hogy lehetsz ennyire szemtelen, Madison? - dühöngött tovább. - Nem tanultál semmit sem Tőle? Ő mindig hallgatott ránk és az elején még te is, most akkor miért nem? - hát apa ez egy igazán értelmes kérdés volt. Hogy miért nem hallgatok rájuk? Na ne nevettess már, azok után amin magamba mentem át, ne is csodálkozzanak, hogy figyelembe sem veszem őket.
  - Na ne nevettess már! - ráztam meg a fejem. - Komolyan azt hiszed, hogy Ő mindig azt csinálta amit mondott? Hát sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem mindig volt így. Ő sem volt olyan szentike, mint amilyennek ti gondoltátok... de persze Őt nem kell észrevenni, de engem igen, hiszen én vagyok a családban a fekete bárány, nem? - nevettem fel kínomban. - Csak, hogy tudd sosem voltam olyan amilyen Ő, és nem is leszek, ezt fogjátok végre fel.
  - Ne beszélj így velem! - csattant fel ismét. - Ha még egyszer el mersz szökni vagy annak a semmirekellő barátodnak a közelébe mész, nagyon megbánod. - már fenyeget is, hát ez egyre jobb lesz.
  - Ezt vegyem fenyegetésnek? - néztem a szemeibe.
  - Vedd aminek akarod. 
  - Hát én komolyan mondom, hogy idióták vagytok. Ha így viselkedtek velem akkor szerintetek valaha is fogok rátok hallgatni? - vontam fel a szemöldököm. - Hát előre szólok, hogy ezzel semmit sem értek el, csak azt, hogy még jobban megutáljalak titeket. Azóta a nap óta viselkedtek így velem és még azt várjátok, hogy más legyek? Nem leszek más, nem akarok más lenni. A régi Madison eltűnt és többet nem jön vissza hála nektek, ne keressétek bennem többet Őt, mert én nem leszek olyan. Különben is az én életem, azt csinálok vele amit csak akarok. 
  - Nem, nem csinálsz azt amit akarsz hiszen még nem vagy 18 éves, addig még hallgatni fogsz ránk, ha tetszik, ha nem. - emelte fel az ujját. - Most pedig megyek, de ha meg mersz szökni akkor ne tudd meg, hogy mit fogok veled csinálni. - csapta be az ajtómat. 
  - Menj a pokolba! - kiabáltam utána.
  Visszadőltem az ágyra, majd lehunytam a szemeimet. Természetes dolog, hogy apám sosem veszi észre, ha valami bajom van, még akkor sem, ha a szemeim ki vannak sírva. Ő csak hasonlítgatni tud... Az sosem érdekli, hogy mi van velem, csak az, hogy tökéletes legyek, de emberek nincs tökéletes ember az egész világon és nem is lesz, hiszen mindenki követ el hibákat. Van aki beismeri és van aki nem, hát a szüleim nem, ők tökéletesnek képzelik magukat. De ha olyan tökéletesek akkor miért nem tudják, hogy mi a bajom vagy miért nem törődnek velem? Hát ez az a kérdés amire sosem fogok választ kapni. Az órára pillantottam és fájdalmasan vettem észre, hogy mindjárt éjfél. 
  Erőt vettem magamon, majd a fürdőbe mentem. A tükörbe bele se mertem nézni, elég lesz majd csak reggel szembetalálnom magam ezzel a csodás kinézettel... egy gyors zuhanyzás után, bedőltem az ágyba és próbáltam elaludni, fogalmam sincs, hogy ez mikor következett be, de örültem volna, ha nem aludtam volna el... Ismét rémálmom volt, csak most nem a szokásos, hanem egy teljesen más, amiben elveszítettem Andyt. Nem akarom Őt elveszíteni, hiszen szeretem, de azt nem tudnám feldolgozni, hogy két lánnyal van egyszerre, az nem menne... 
  Az ébresztőórám csengése előtt nyitottam ki a szemem, fáradt és álmos voltam, semmi kedvem sem volt bemenni az órákra. De ha ez még nem volt elég kaptam egy üzenetet, ami csak még jobban elvette a kedvem. Andy azt mondta, hogy eljön ma értem kocsival, mert szeretne velem beszélni. Az ilyen beszélgetések sosem kezdődnek jól, hiszen a filmekben mindig így kezdődnek a szakítások. Hát ez a nap is egy csodás nap lesz... Kihúztam a sötétítőmet, de most egyáltalán nem gyönyörködtem a tájban ugyanis nem volt miben. Az ég borús volt, pont olyan mint a kedvem. 
  Nagy levegőt véve léptem be a fürdőbe. A látvány ami fogadott nem volt olyan szörnyű, mint amire számítottam. A szemeim karikásak és pirosak voltak, de ezen a smink majd segít, viszont a fájó szívemen, nem tud semmi sem segíteni, csak az idő múlása, amiben biztos vagyok, hogy nehezen fog beteljesülni. Arcot és fogat mostam, majd feltettem egy kis alapozót, ami szépen eltakarta a karikákat. Nem volt kedvem kifesteni magam úgy, ahogy szoktam így csak egy kis szempillaspirált tettem. A szekrényemből kivettem egy fekete farmert, majd egy fekete pólót, amit egy barna sállal díszítettem. Felvettem a bakancsomat és már fel is kaptam a táskám. 
  Szerencsére a szüleim már nem voltak itthon, így nyugodtan megihattam a kávémat. Majd csendben vártam Andyt, közben pedig azon gondolkoztam, hogy hogyan is fogja nekem elmondani, hogy vége? Egyszerűen kimondja vagy azzal fog jönni, hogy így meg úgy szeret, de mégsem maradhat velem? Nem tudom, hogy melyik fájna jobban. Mindegyik, hiszen nélküle már nem tudom elképzelni az életem. A telefonom rezgése ébresztett fel, miszerint Andy megérkezett.
  Lassan zártam be az ajtót és haladtam lefelé a lépcsőn. Amint kiértem az ajtón, rögtön megpillantottam mosolygó arcát, a gyomrom görcsbe rándult, de próbáltam tartani magam, nem sírhatok, nem tudhatja meg, hogy láttam tegnap. Halvány mosollyal az arcomon indultam meg felé, tökéletesen nézett ki mint mindig. Eldobta magát a kocsitól, majd felém sétált és szorosan átölelt.
  - Jó reggelt szerelmem! - duruzsolta a fülembe, akaratom ellenére is elmosolyodtam, hiszen az is lehet, hogy most hallom utójára tőle ezt a szót.
  - Szia. - megfogta a kezem, majd a kocsihoz vezetett. Csendben beültem, majd az ablakon kezdtem kifelé bámulni. Egy vidám embert sem láttam kint, de mit várok, hogy ilyen időben vidáman sétáljanak? Már a harmadik jelzőlámpán is átmentünk, amikor meguntam ezt a csendet, ha akar valamiről beszélni akkor essünk túl rajta itt és most. - Miről akartál beszélni? - fordultam felé.
  - Nagyon aggódtam érted a tegnap, minden rendben? - pillantott felém. Hogy lenne minden rendben? Semmi sincs rendben, csak esnénk már túl ezen a beszélgetésen.
  - Persze, minden a legnagyobb rendben. - mosolyogtam rá. 
  - Mad. - pillantott felém kérlően. Annyira utálom, hogy tudja mikor mondok igazt és mikor nem. De most mit mondjak neki, hogy nem vagyok jól mert szakítani akar velem? Hát azt nem fogom ugyanis nem szeretném, hogy sajnálatból legyen velem.
  - Minden rendben van. - próbáltam hihetőbben hazudni, de minden hiába megállt az út szélén és rám nézett.
  - Mad - sóhajtott. - ismerlek, kérlek ne hazudj nekem. Mi a baj?
  - Hogy mi a baj? - kérdeztem. - Ha tudni szeretnéd elmondom. - bólintott. - Az, hogy tegnap alig töltöttél velem pár percet, az, hogy amikor szükségem volt rád, nem voltál mellettem és az, hogy szakítani akarsz velem. - fakadtam ki. Értelmetlenül nézett rám.
  - Mi? Honnan veszed ezt a butaságot? - fürkészte az arcomat.
  - Tegnap láttalak Vele. - suttogtam, mire felnevetett. Mégis mi olyan vicces ebben?
  - Mayaval? - kérdezte, bólintottam. - Mad, nem akarok veled szakítani, sosem szakítanék veled.
  - Mi?
  - Nem azért beszéltem vele, mert szakítani akarok veled... hogy gondolhatsz ilyen butaságokra? - mosolyogott rám, mire én kifújtam a bent tartott levegőt.
  Hogy lehetek ilyen idióta? Arra nem is gondoltam, hogy talán csak beszélgettek. Istenem és én én tegnap az egész estét végigsírtam a nagy semmiért! Miért nem hallgattam a szívemre, hogy Ő nem tenne velem ilyet. Hülye vagyok, egy jó nagy hülye. Beindította a motort, de megfordult.
  - Andy a suli nem erre van. - nevettem.
  - Tudom. - mosolygott, de tovább ment. Hová megyünk most? Ááá, már semmit sem értek.
  Az út nagy részét azzal töltöttem, hogy azt kérdezgetem, hogy hová megyünk, de Ő csak annyit mondott, hogy majd meglátom. Már elhagytuk a várost egy ideje, fogalmam sincs, hogy hová visz engem, de tudom, hogy a kérdezősködéssel semmit sem érek el. 
  - Mi lesz Saraval és a sulival? - kérdeztem hírtelen. 
  - Sara tudja, hogy hol vagyunk és azt mondta, hogy falaz nekünk. - válaszolta lazán.
  Szóval Sara tudott erről és nekem semmit sem mondott. Letértünk egy kavicsos ösvényre. A táj gyönyörű volt, még ilyen borús időben is. Zöld fű, hatalmas fák, nem tudom, hogy miért hozott ide, de már alig várom, hogy megtudjam. Egy táblát pillantottam meg, amin azt írta, hogy 'Oakvale Farm'. Mi egy farmra hozott? Ekkor minden beugrott. Szerda van, ma van a féléves fordulónk. Ebben a nagy szakítási mániámban el is felejtettem, mosolyogva fordultam felé és Ő is rám pillantott.
  - Megérkeztünk. - egy hatalmas istálló előtt találtam magamat. - Gyere, mutatni akarok neked valamit. - fogta meg a kezemet és kezdett húzni az ajtó felé. - Ez apám egyik farmja és úgy gondoltam, hogy elviszlek lovagolni. - mutatott az előttem álló fehér paripára. Nem akartam hinni a szememnek, még sosem lovagoltam, de vele akár a világ végére is elmennék, csak Ő is tartson velem. Közelebb léptem hozzá, majd megsimogattam, annyira aranyos volt.
  - Ez gyönyörű, de ugye tudod, hogy én nem tudok lovagolni? - kérdeztem nevetve.
  - De én igen. - lépett közelebb hozzám. - Mutatni akarok neked valamit. Egy puszit nyomott a nyakamra engem pedig azonnal elöntött a melegség. - Gyere. - nyújtotta a kezét én pedig felléptem a székre, majd kisebb segítséggel a lóra is. Andy felpattant a hátamhoz és egyik kezével átkarolt a másikkal pedig a kantárt fogta. Szép lassan haladtunk. A nyakamon éreztem a leheletét, a hátamat teljesen a mellkasának nyomtam és élveztem, hogy itt vagyok vele kettesben vagyis hármasban. Egy tó tárult elém, körülötte pedig fák helyezkedtek el. A fejemet hátra fordítottam, majd Andy vigyorával találtam magam szembe.
  - Boldog félévfordulót - csókolt meg. - de a meglepetéseknek még nincs vége....

1 megjegyzés:

  1. Hehe én tudtam, hogy Andy nem fogja őt megcsalni!! Túl cuki ahhoz... :3 Nagyon jó rész lett!! Siess a következővel, már nagyon várom :)) xx

    VálaszTörlés