2014. szeptember 8., hétfő

II.évad 28.rész - "Nekem nincs családom!"

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Remélem sikerült jól leírnom.
Próbálkoztam, de nem hiszem, hogy a legjobban sikerült. Ami kicsit 
elszomorít, az az, hogy már csak 22 rész van hátra és vége van a blognak.
Ezt a blogot szeretem a legjobban írni, de emellett még találtam egyet, amit 
még nem kezdtem el, de már nem kell sok míg az is bekövetkezik.
Remélem nektek is tetszeni fog majd!
Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!

-------------------------------------------------------


Harry Styles



  A képzeletemben ez az egész sokkal könnyebb volt. De most, hogy itt állok szemtől szembe vele, már nem az. Dühös akarok rá lenni, sokkal dühösebb, mint most vagyok, de valami nem engedi. Nem így képzeltem el ezt az egészet. Kiabálni szeretnék, őrjöngeni, de nem tudok. Ahogy az arcát nézem, amin szenvedés tükröződik, megsajnálom. Haragszom rá, nem is kicsit, viszont úgy érzem, hogy nem érdemli meg, hogy kiabáljak vele. Egy gond akad csak, hogy én szeretnék. Ha önző is vagyok, ki kell állnom magamért, hiszen elhagyott. Aztán mikor esélye lett volna, hogy elmondja az igazat, nem tette, inkább megfutamodott. Én nem fogok! Nem számít, hogy milyen nehéz és az sem igazán, hogy mekkora bűntudatom lesz után, most kiadom magamból az éveken át bennem lakozó fájdalmat, amit a szüleimnek köszönhetek, amiért eldobtak...
  A szemeibe könnyek gyűlnek, ám én még mindig dühösen nézek rá. Magamban összeroskadok, ám kívülről nem adom senkinek a tudtára, hogy mennyire is fáj ez nekem. Nem tehetem, erős vagyok, képes vagyok rá. Nem mutathatok fájdalmat, mert akkor semmit sem tudnék meg, akkor biztosan a karjai közé vetném magam és csak annyit mondanék, hogy végre megtaláltalak anya. De ez nem fog megtörténni, mivel ma nem ezért jöttem ide. 
  - Tudod... - nyögte ki nagy nehezen. - Ki mondta el?
  - Hát nem te az biztos. - morgom. - Ha rajtad múlt volna, sosem tudom meg, nem igaz? Sosem mondtad volna el, hogy a fiad vagyok, akit jó pár évvel ezelőtt eldobtál magadtól. 
  - Én...
  - Te mi? - vonom fel a szemöldököm. - Te el akartad nekem mondani, nem igaz? De féltél, hogy mit szólok hozzá?! Hát tudod mit, kicsit sem fájt volna annyira, ha elmondod, minthogy a képembe hazudoztál évek óta! Tudtad, hogy mi van mégis hagytad, hogy azt higgyem, elhagytak és sosem szerettek. Amikor azt mondtam neked, hogy gyűlölöm őket, te semmit sem tettél, pedig ha elmondtad volna... Helyette mit csinálsz, hazamész és magadba roskadva sírsz, ahelyett, hogy elmondtad ki a franc vagy számomra...
  - Talán ezt nem az utcán kéne megvitatni. - szólal meg csendesen Gemma. Igaza van, nem itt kell ezt megbeszélnünk. Ki tudja ki hallhatja meg. 
  - Igazad van. - sóhajtom. - Mi lenne, ha ezt bent folytatnánk, mielőtt holnap az újságokban szerepelnék, mint egy idegbeteg popsztár?
  Arrébb állt, majd befelé lépkedett, Gemma is követte őt, majd én is. Becsuktam magam mögött az ajtót és próbáltam megnyugtatni magam. Próbáltam elhitetni magammal, hogy képes vagyok erős maradni és nem megtörni. 
  - Gemma te, hogy kerülsz ide? - kérdezte húgomtól, miután én is beértem a szobába, ahol voltak. Gemma szólásra nyitotta a száját, de én megelőztem. Nem akarom őt is bajba keverni, ez nem az ő hibája, hanem az enyém. 
  - Én hoztam őt el. - szólalok meg. - Nem fogom otthagyni a húgom, most, hogy tudom ki is ő nekem. - Gemma menj fel a szobádba, ezt nekünk kell megbeszélni kettesben.
  - De... - kezd bele, ám a pillantásom után inkább megváltoztatja döntését. - Oké, de ígérd meg, hogy nem most látlak utoljára.
  - Biztos lehetsz benne, hogy nem. - bólint egyet, majd eltűnik.
  A hajamba túrva vágom le magam az előttem lévő kanapéra. Nem Harry nem fogsz megtörni! Anyámra pillantok, aki a kandalló mellett áll és a rajta lévő képeket bámulja. Családi fotók, amiken én nem szerepelek. Úgy érzem, mintha én nem is tartoznék ide, pedig az ő vérük csorgadozik bennem. 
  - Nekem is azokon a képen lenne a helyem. - sóhajtok fel. - Nekem is ott kéne lennem...
  - Mióta tudsz róla? - fordul felém. 
  - Egy hónapja. - válaszolom. - És tudod mi fáj a legjobban? - meg sem várva a válaszát folytattam. - Az, hogy végig azt hittem, hogy nincs senkim, hogy egyedül vagyok, mikor ez korán sincs így. Csak én éreztem magam egyedül, mivel semmiről sem tudtam. Nem tudtam, hogy miért akartok olyan jóba lenni velem, hát most már értem. Sosem tudtam, hogy van egy húgom, aki szeretne megismerni, de ti nem engeditek neki, aztán ott van Andy. A féltestvérem volt, fájdalmat okoztam neki, de még csak bocsánatot sem tudtam tőle kérni mielőtt meghalt volna...
  - Sajnálom, Harry... - suttogja. - Ki mondta el neked?
  - Egy olyan lány, akit teljes szívemből gyűlölök, de most valamiért hálás is vagyok neki, mivel úgy érzem, ha ő nem teszi meg akkor sosem tudtam volna meg. Úgy házasodtam volna meg, hogy nincsen ott senkim, hogy nincs családom...De most legalább már a húgom tudom, hogy ott lesz, de abban nem vagyok biztos, hogy téged is el tudnálak ott viselni. 
  - Ne mondj ilyet... - szipogja.
  - Nem hatnak meg a könnyeid, anya. - mondom komoran. - Amin neked és Robinak köszönhetően keresztülmentem, nem hatnak rám. Szenvedtem végig abban a tudatban éltem, hogy ellöktek maguktól a szüleim és ez így is volt! Sőt én még úgy is születtem meg, hogy tönkretettem két család életét.
  - Fiam kérlek...
  - Nem anya! Engem csak ne kérj semmire! Nem tudod milyen úgy felnőni, hogy végig benned van, hogy a szüleid utálnak. Hogy végig azt hiszed senkid sincs, aztán kiderül, hogy volt csak nem kíváncsiak rád.
  - Ez nem igaz! - vág közbe. - Hiszen szinte minden nap meglátogattalak, vigyáztam rád a tudtod nélkül...
  - Igen meglátogattál, de aztán ez elmaradt és egyre kevesebbszer fordult elő miután elmondtam, hogy mennyire gyűlölöm őket, amiért ezt tették velem.
  - Azért, mert fáj, hogy ezt tőled kellett hallanom. A saját vérem mondta azt nekem, hogy gyűlöl! El akartam neked mondani, de nem tudtam volna elviselni, ha utána ennél is jobban gyűlöltél volna...
  - Most mégis elérted! - csattanok fel. - Utálom a tényt, hogy ismertelek és közel is engedtelek magamhoz, miközben te eltitkoltad előlem, hogy ki is vagy! Miért adtál be abban a rohadt árvaházba?!
  - Mert egyedül nem tudtalak felnevelni! - sír fel. - Egyedül nem lettem volna rá képes... Ám hiába hozott össze a sors ismét Robinnal már idősebb voltál, nem tudtam, hogy is mondhatnám el, hogy miért kerültél oda. Attól féltem ha kiveszlek, még jobban megutálsz.
  - De nem tettem volna, hiszen még kicsi voltam az isten szerelmére! - emelem fel a hangom. - Megértettem volna! De te otthagytál magamra. Miután Robin felcsinált, mindketten lemondtatok rólam, milyen szülő az ilyen?
  - Ne beszélj így az anyáddal Harry! - szólal meg egy mély hang a hátam mögül. - Nem érdemli meg!
  - Hát te is itt vagy?! - fordulok felé gúnyosan. - Végre együtt a család, hát nem szép? - vonom fel a szemöldököm. - Nem egyáltalán nem az! Sosem leszünk egy család, mert nekem nincsen családom! Sosem volt, sosem lesz! Nekem csak Gemma van! - jelentem ki, mire Anne zokogva a fotelba ül. 
  - Ne mond ezt kérlek. - mondja meggyötört hangon. - Neked van családod, aki szeret téged...
  - Szeret? - nevetek fel dühösen. - Ha szeretne nem hagyta volna, hogy abban a tudatban éljek, amiben. Nekem nincs családom, sosem volt! Nem is akarok egy olyat, mint ez...
  - Fejezd be ezt fiam! - csattan fel Robin. - Igenis szeretünk téged, hiszen gondoskodtunk rólad.
  - Igen, egy árvaházba zárva, mikor lehetett volna otthonom is, testvéreim, akik igazik, helyette mint kaptam egy szobát az árvaházban, amit hiába újítottál fel, attól még az marad! - vágom hozzá. - Ne várjátok el, hogy megbocsájtsak nektek, mert nem fogok! Ha valaha mégis sikerülne, az biztosan nem ebben az életben lesz. 
  - Kérlek ne mond ezt. - közelít felém Anne, de én elugrok előle.
  - Nem akarom, hogy hozzámérj! - jelentem ki. - Ja és mielőtt még elmennék, mert úgy érzem, hogy lassan megfulladok ebben a társaságban, Gemma velem fog lakni! Nem hagyom őt itt. Meg akarom ismerni, vigyázni rá, ahogy eddig is tennem kellett volna. 
  - Azt már nem! - rázza meg a fejét Robin. - Ha szeretnél vele találkozni, akkor ide fogsz jönni. Szó sem lehet róla, hogy veled lakjon, nem engedem meg! - mondja határozottan.
  - Azt majd meglátjuk! - indulok el a kijárat felé.
  - Kérlek ne menj el fiam... - könyörög Anne.
  - Viszlát. - szólalok meg vissza sem nézve rájuk.

***

  Sosem éreztem még ilyen rosszul magam. Lehet, hogy durva voltam, de megérdemelték! Melyik szülő képes ilyenre, melyik képes elhagyni a gyermekét, majd mikor esélye adatik kivenni, nem teszi meg?! Hogy gyűlölöm-e őket? Igen! Megfogok-e bocsájtani? Fogalmam sincs! A kanyarban megcsikordulnak a kerekeim a gyors sebesség miatt. Idegesen vágom be a féket a házam előtt. A kormányra csapok, mivel eszembe jut, hogy azt mondtam Madnek legyen itt, de már egy lámpa sem ég. Lefeküdt volna? Egyáltalán itt van még? Biztosan halálra aggódja magát miattam, fel kellett volna hívnom. Kipattanok a kocsiból, majd az ajtó felé veszem az irányt.


Madison Clarck



  Tudom. Pontosan tudom, hogy mire van most szüksége. Szorosan zárom köré a karjaim, amivel próbálom meggyőzni, hogy nincs egyedül, hogy én itt vagyok neki. Mindig is itt leszek! Úgy aggódtam érte, hogy valami butaságot fog csinálni, azt nem éltem volna túl, ha ma nem tudtam volna biztosan, hogy mellette fogok reggel ébredni. 
  - Ugye tudod, hogy nagyon aggódtam érted. - motyogtam a nyakába. - Jól vagy? - távolodtam el kicsit tőle, mire ő erősebben húzott magához. 
  - Nem vagyok jól, kérlek maradjunk így egy kicsit. - suttogja megtörten. - Csak érezni akarlak, hogy itt vagy velem. 
  - Rendben, de menjünk fel a szobába. - puszilok a nyakába. 
  Érzem, ahogy aprót bólint, majd lefejti rólam a karjait. Összekulcsolom a kezünket, majd a lépcső felé indulok. Utálom őt ilyennek látni. Szomorúnak. Sosem szabadna az legyen, mosolyognia kéne és boldognak lennie, nem pedig összetörtnek. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele ott, de abból, ahogy kinéz biztos vagyok benne, hogy semmi jó. Benyitok a szobába, majd felkapcsolom a kislámpát, miközben elengedi a kezem és felül az ágyra, hátát a falnak támasztva. Behunyja a szemét, én pedig gondolkozás nélkül ülök az ölébe és ölelem át a nyakát. Arcát a hajamba rejti, miközben próbál megnyugodni, de az izmai nem lazulnak el, inkább csak feszültebbek lesznek. 
  - Annyira szeretlek. - motyogja a nyakamba. 
  - Én is szeretlek. - suttogom, közelebb húzódva hozzá. - De kérlek nyugodj meg. Itt vagyok, minden rendben lesz.
  - Nem Mad, ezzel kapcsolatban semmi sem lesz rendben. - morogta. - Soha többet nem akarok oda menni, de ha látni akarom Gemmát, akkor muszáj lesz.
  - Minden rendben lesz. - suttogom a fülébe. - Hol voltál ilyen későig? - kérdem halkan.
  - Órákon keresztül kocsikáztam, hogy összeszedjem a gondolataimat, de nem ment, csak dühösebb lettem. Aztán eszembe jutott, hogy biztosan aggódhatsz értem, így hazajöttem...
  - Itt vagyok, nem hagylak magadra. Ketten túljutunk rajta, nem hagylak magadra a nehéz pillanatokban, te sem tetted és én sem foglak. 
  Több mint egy órája ülünk egymást ölelve, miközben apróbb csókokkal hintem be a bőrét. Valahogy meg kell próbálnom elfelejtetni vele a dühét. Tudom, hogy képtelenség teljesen, de meg kell próbálnom. Szüksége van rám és nekem is rá. Nem hagyhatom, hogy összetörjön és azt érezze, hogy egyedül van, mert nincs így itt vagyok neki én, a fiúk és most már Gemma is. Egyáltalán nincs egyedül. 
  - Sajnálom, hogy megijesztettelek azzal, hogy eltűntem és nem hívtalak.
  - Semmi baj, megértem. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyedben. Egyedül akartam volna lenni, hogy túlvészeljem a történeteket, de tudnod kell, hogy hozzám bármikor jöhetsz, én mindig itt leszek neked.
  - Tudom és neked köszönhetem, hogy most nem ittam le magam seggrészegre, pedig szerettem volna, de rájöttem, hogy nem piára van szükségem, hanem arra, hogy a karjaimban tartsalak. 
  - Szeretnél róla, beszélni? - kérdezem halkan, mire felsóhajt.
  - Igen, de nem most. Inkább feküdjünk le és holnap reggel mindent elmondok. - puszil a hajamba. 
  Amíg Harry zuhanyzott én befeküdtem az ágyba, alig bár perc múlva ő is bebújt mellém. Szorosan a karjaiba vont, majd lehajolt, hogy megcsókoljon. Lágyan csókolt én pedig próbáltam meggyőzni magam róla, hogy holnap minden rendben lesz. Reménykedem benne, hogy Harry jobban lesz miután elmondja mi történt és én is a Caraval való beszélgetésem után. Szeretném, ha végre minden rendben jönne. Bízom benne, hogy Harry is kibékül majd Anneval és Robinnal. 
  - Nagyon szeretlek. - suttogta az ajkamra. - Jó éjt.
  - Én is mindennél jobban, jó éjt. - bújtam hozzá, majd hunytam le a szemeim.

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett! Nekem nagyon tetszett, elhiheted;)
    Várom a következőt, siess, pls!!:)) :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Holnap ilyenkor már olvashatod is!

      Törlés
  2. Nagyon szupi lett.Siess a kövivel. ;)♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Holnap már olvashatos is!

      Törlés
  3. Szia!
    Nagyon jó lett ez a rész is. Érdekes volt a találkozás. Várom az új részt!
    Klau

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Szerintem jobb is lehetett volna, ha de azt mondjátok, hogy jó akkor én elhiszem nektek! Hamarosan érkezik!

      Törlés
  4. Elképesztően jó lett!!!!!!!!!!!!! Új olvasó vagyok és imádom!!!!!!!! Kérlek siess a kövivel!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszöntelek közöttünk. Örülök, hogy velünk vagy és annak is, hogy tetszett! Holnap már olvashatod is!

      Törlés