2014. június 18., szerda

II.évad 7.rész - Lehetne rosszabb is?!

Sziasztok!
Sajnálom a késést, de nem volt időm írni. Sajnálom!
De azért remélem örültök a mostani résznek. 
De ami most a legfontosabb, hogy itt a suli vége és jön a nyár.
Igaz nekem nem csak szép az élet, de remélhetőleg megoldódnak majd
a problémáim, mert szeretném, hogy így legyen.
Köszönöm a bíztatást és az olvasókat is!
Valamikor a nyár végén, új blogot fogok nyitni, de addig minimum
hármat be is fogok fejezni. Ha van kedvetek akkor nézzétek meg az 
előzetest. ITT
Jó olvasást!
Ölellek Titeket!

---------------------------------------------------------------


Madison Clarck




  Hogy mi jó a buli utáni reggelen? Őszintén? Semmi. Úgy ébredsz fel, hogy arra sem emlékszel mit is tettél, múlt éjjel, de amint megpróbálsz visszaemlékezni belenyilall a fejedbe a fájdalom. Ennek következtében pedig egész nap olyan leszel, mint aki karót nyelt. Az is baj lesz, ha valaki levegőt mer venni a közeledben, arról nem is beszélve, hogy mennyire idegesíteni fog a zaj, a szagok vagy bármi is, ami a való, normális életben nem idegesítene. Mindenkibe belekötsz és csak veszekedésre vagy nyávogásra vagy jó, erre a legjobb megoldás, ha ki sem mész a szobádból és egész nap magadba vagy, mivel így senkit sem tudsz megbántani a szeretteid közül.
  Hát ez velem sem volt máshogy, reggel. Amint kinyitottam a szemem, arra sem emlékeztem, hogy hol is vagyok, majd minden szép lassan derengeni kezdett, de nem csak az emlékeim jöttek vissza, hanem még e mellé a fejfájás is társult. Hát nem csodálatos?
  Sok minden jutott eszembe, de amikor az éjszakára kellett volna emlékezzek már nem ment olyan könnyen, de megerőltettem magam. Hiba volt! Nagy hiba! Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek erre, de úgy látszik a felszabadult énemnek ezzel semmi baja sincs. Derengeni kezdett a kép, hogy egyedül ülök a kanapén, majd hangokat hallok a hátam mögött...

*Visszaemlékezés*

  Mivel annyira nem érdekelt, hogy ki is lopakodik a hátam mögött, meg sem próbáltam felismerni az illetőt. Ám mikor levette magát mellém a kanapéra, felsikoltottam, mire ő kuncogni kezdett, amit akár ezer közül is felismerek, még részegen is. Stefan.
  - A francba, Stef! - bokszolok a vállába.
  - Nyugalom Mad, csak én vagyok. - nevet továbbra is.
  - Most miért nevetsz? - duzzogok. - Talán te nem ijedtél volna meg, ha hírtelen valaki leül melléd? - vonom fel a szemöldököm.
  - Nem, mivel én fiú vagyok. - húzza ki magát.
  - Nagyon vicces vagy. - morgom. Megvonta a vállát, majd egy kis ideig csendben ültünk, amíg meg nem szólalt.
  - Miért nem alszol? - néz rám.
  - Nem tudok. - vallom be.
  - Megint rá gondoltál? - kérdezi halkan, mire én lesütöm a szemem, hiszen egy részben igaza van. - Mad - sóhajtja. - Azt mondtad, hogy megpróbálod erre a két napra elfelejteni és jól szórakozni minden probléma nélkül. Tudom, hogy sosem fogod őt teljesen elfelejteni, de muszáj ezen változtatnod, hiszen így csak magadnak ártasz.
  - Mintha én ezt magamtól nem tudnám. - motyogom. - De nem megy, nem tudom őt elfelejteni csak úgy egyik percről a másikra. Tudod, nem könnyű egy olyan személyt elfelejteni, aki a világot jelentette neked, még akkor sem, ha összetörte a szíved... mert akit igazából szeretsz, az nem számít mit csinál, mindig szeretni fogod és velem ez így van...
  - Talán csak esélyt kéne adnod valaki másnak is az életedben, hogy bebizonyítsa neked, hogy mennyire szeret...
  - És mégis kinek kéne adjak egy esélyt? - hajoltam közel hozzá.
  Tudom, hogy igaza van. Fél év elteltével mindenki túlteszi magát a szakításokon és nem szomorkodik tovább a múltért. Akkor én miért nem tudom ezt megtenni? Olyan nagy kérés, hogy kitépjem őt a szívemből? Másoknak lehet, hogy nem lenne az, de nekem nagyon is. Szeretem, azok után is szeretem, amit tett velem. Valószínűleg akkor sem lennék képes kitépni őt a szívemből, ha megölne valakit. Az ember képtelen megutálni az olyan személyeket, akiket teljes szívéből szeretett egyszer, azok iránt mindig is fog valamit érezni, valamit ami hozzá láncolja majd egy életen keresztül. Valamit, amit más sosem fog neki tudni megadni. Valami, ami hiányozni fog a társadból, ha egyszer képes is leszel továbblépni. Mindenben hozzá fogod hasonlítani őt és egyszer majd rájössz, hogy ő nem az akit keresel, mert számodra csak egy szívért érdemes élned, akit már egyszer elveszítettél... A nagy gondolkozásban észre sem vettem, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz. Az arcomon éreztem a leheletét. Tudom, hogy megkellet volna állítanom őt, de nem volt már időm, az ajkait az enyémre tapasztotta...

*Visszaemlékezés vége*

  Amikor minden emléked visszatér, pedig rájössz, hogy mekkora egy idióta voltál. Hogy milyen hülyén viselkedtél, pedig te egyáltalán nem vagy ilyen. Hát normális esetben én sem hagytam volna, hogy megcsókoljon Stefan. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert nem érzem helyesnek. Mert tudom, hogy ő képes lenne engem szeretni, de én erre képtelen lennék. Nem is lett volna akkor baj, ha ő megcsókol és én nem csókolom őt vissza, de részeg voltam, nem gondolkoztam, csak tettem amit tenni kellett, viszonoztam, aztán pedig felébredtem és rájöttem, hogy mekkora hülyeséget tettem és ellöktem magamtól. Természetesen azonnal bocsánatot kért, de ezek után én, hogy nézzek a szemébe. Hiszen én emlékszem mindenre, nagy valószínűséggel ő is, de az is megeshet, hogy nem. Akkor pedig furán fogok viselkedni vele és tudni fogja, hogy valami nincs rendben és ráfog venni, hogy elmondjam mi bajom van.
  De már ezen késő gondolkozni, már megtörtént változtatni nem tudok rajta, még ha akarnék sem. Hiba volt, de megtörtént. Most viszont össze kell szednem magam, mert nem hagyhatom, hogy így lásson, amilyen állapotban most vagyok, de előtte talán kéne pár szem gyógyszer a migrénemre, aztán egy gyors zuhanyzás és már egyből jobban fogom magam érezni. Kikerestem a gyógyszert, majd a fürdőben öntöttem magamnak vizet és bevettem.
  Tévedtem, hogy a zuhanyzás jót fog nekem tenni, de legalább már nem bűzlök a piától. Felöltöztem valami melegebb cuccba és bátorságot szedve kinyitottam az ajtót, majd elindultam lefelé.
  - Basszus Mad. - szólal meg mellettem egy rekedt hang, mire ugrok egyet. - Soha többet nem iszom. - jelenti ki Em.
  - Ezt már hallottam egy párszor. - vigyorgok rá. - De valahogy sosem tartod be, mivel szeretsz bulizni.
  - Oké, legközelebb rád bízom majd magam és te biztosan nem fogod megengedni, hogy ennyit igyak, mint tegnap. - bólintok, bár tudom, hogy úgysem hallgatna rám, ha azt mondanám neki, hogy elég volt. - És még a gyógyszert is otthon felejtettem.
  - Mire valók a barátok? - vonom meg a vállam. - Piros táska, kicsi zseb.
  - Kösz. - veszi az irányt a szobám felé, én pedig lefelé.
  Azt gondoltam, hogy még senki sem kelt fel. Hiszen a fiúk ilyen nagy buli után általában átalusszák az egész napot. Cara pedig alapból sokat alszik, szóval rá még 2 órán át biztosan nem lehet számítani, de meglepetésemre nem volt üres a konyha. Balszerencsémre, pedig Stefan állt a pult előtt, fejét lehajtva. Biztos vagyok benne, hogy neki is fáj a feje, így nem csapok nagy zajt az ajtó bezárásával, hanem szép csendben, mire felém kapja a fejét, majd megijed és visszanéz a semmibe. Leesett! Tudja, emlékszik rá.
  Sóhajtva, indulok meg felé. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, mivel látszik, hogy mennyire szarul érzi magát, de valamit muszáj lesz vele közöljek. Haragudnom kéne rá, de nem tudok és ha ezt neki is elmondom, talán jobb lesz. Megállok előtte és akkor veszem észre, hogy a szemei csukva vannak. Nyelek egyet, majd hozzábújok.
  - Stef... - szólalok meg, mikor megérzem a feszült mellkasát hozzám lapulni. - Nem kellett volna, de nem haragszom rád. Felejtsük el, csak egy baleset volt. - suttogom. Érzem, hogy az izmai ellazulnak, majd a karjai körém fonódnak.
  - Sajnálom. Hülye voltam. - motyogja a nyakamba.
  - Csak részeg, pont mint én. - javítom ki.
  - Mad, én pontosan tudtam, hogy mit csinálok... - sóhajtja.
  - Én is, de ezen már nem tudunk változtatni, inkább próbáljuk meg elfelejteni ezt az egészet. - motyogom.
  - Oké. - tol el magától. - Akkor készítsünk kávét a hamarosan érkező nyűgös gyerekeknek. - vigyorog.
  Az ajtó megnyikordult, mi pedig tudtuk, hogy hamarosan hallgathatjuk a hisztis gyerekeket, mivel egyikük sem bírja jól a másnaposságot, rajtunk kívül. Megfordultam, hogy lássam ki lesz az első és...
  - Basszus Ethan! - kapom a kezeim a szemem elé. - Mi a francért vagy meztelen? - kérdem elfordulva, de gondolom már rák vörös lettem.
  - Nem találom a gatyám. - morogja. - Ti esetleg nem láttátok?
  - Haver, komolyan? - nevet fel Stef. - Vegyél fel egy másikat, senki sem kíváncsi a hátsódra vagy az elülső részedre.
  - Nekem tetszik, amit látok. - hallok meg egy vidámabb hangot, amiből rögtön tudom, hogy Emma az.
  - Akkor nézed. - morgom. - Csak ne itt, ahol mi enni is szeretnénk majd, hanem valahol ahol csak te láthatod.
  - Én benne vagyok. - vágja rá Ethan.
  - Hahaha... - lépked előre Emma. - De öltözz fel mielőtt olyan lány is meglátna akinek barátja van, aki kicsinálna ezért. - nevet, mire ajtócsapódást hallunk, amiért nekem visszajön a fejfájásom.
  - Bocs csajok, általában sosem találja az alsóját bulizás után. - szólal meg Stefan.
  A vissza vezető út sokkal nyugisabb volt, mint a idefelé, amiért hálás voltam. A nyűgös társaság elfoglalta magát, alvással. Mivel közülünk a legrosszabbul Marc érezte magát, előre engedtem, hogy nyugodtan aludhasson, én pedig bevetettem magam Jace és Emma közé, ami nem volt a legjobb választás, ugyanis Jace a vállam használta párnának. El kellett volna löknöm, de nem votl hozzá szívem, így inkább tűrtem, amíg az egyik kezét a derekamra nem helyezte. Itt telt be a pohár, rácsaptam a kezére.
  - Mi a ... - emelte fel a fejét.
  - Ha már hagylak a vállamon aludni, legalább ne taperolj. - morgom.
  - Nem szándékos volt, csak kényelmesen elhelyezkedtem. - néz rám.
  - Akkor is tartsd otthon a kezed. - jelentem ki, ő bólint majd visszateszi a fejét.
  Észreveszem, hogy a visszapillantóból Stef minket néz, eltátogok neki egy tartozol, mire ő mosolyogni kezd, majd folytatja az utat figyelését.
  Először a fiúkat, majd Cara-t tettük ki, mi pedig utoljára maradtunk. Mire már hazaértünk nem voltunk annyira szarul, így ment a rádió, aminek a dumáján életemben először megakadt a fülem.
  - És most következzen a One Direction, legújabb számukkal, hallgassuk a Taken-t, amit Harry írt egy titokzatos barátjával, akit nem említenek néven.
  Amint elkezdődött a szám, már ismerős volt, de mégis honnan is ismerhetném, ha most adják először. Aztán pár sor elteltével rájöttem. A szemeim nagyra nyíltak, a szívem is gyorsabban vert, a szám pedig majdnem a földet súrolta, amint leesett honnan olyan ismerős. Én írtam! Ez hihetetlen! Valaki mondja azt, hogy rosszul hallok és ez nem történik meg velem. Bár a szöveg ki van egészítve, de a részek amiket közösen írtunk ugyanazok. A szemembe könnyek gyűltek, amik már alig várták, hogy előbukkanhassanak.
  - Eltegyem? - fordul felém aggódóan Stef.
  - Nem! - rázom meg a fejem.
  - It's like I'm finally awakeAnd you're just a beautiful mistake... - énekelték. Nekem ennyi kellett és már el is eredtek a könnyeim.
  - Na jó, én elviszem. - nyúlt a gombhoz Stef.
  - Nem! - vágtuk rá egyszerre Em-el.
  - Honnan ismerős nekem ennyire ez a szám? - kérdezi.
  - Ez én és ő írtuk... - szipogom, mire mindenkinek elakad a lélegzete. - Stefan! - kiáltok fel, mikor majdnem nekiment egy kocsinak.
  - Akkor jól sejtettem, hogy ez az a szám. - suttogja.
  Úgy látszik a sors tényleg azt szeretné, hogy minden életkedvem elmenjen. Mindig tesz róla, hogy ez sikerüljön. Most, hogy egy kicsit jobban érzem magam, előbukkan egy olyan zenével, amit még én és Harry írtunk. Igazából csak veszekedtünk benne, de érzelmes volt, a mi érzéseink voltak benne, ők pedig kiegészítették majd fel is dolgozták.
  - Mad, tudom, hogy most egyedül akarsz lenni. - ül le az ágyam szélére Em. - De én nem engedhetem most meg neked. Nem hagyhatlak itt ilyen állapotban. - érinti meg a karom.
  Amióta hazajöttünk én összekuporodtam az ágyamon és sírok. Egyszerűen nem tudom abbahagyni. Megrémiszt a tudat, hogy tényleg az a szám megy majd az egész világon, amit mi közösen írtunk, csak ő fejezett be.
  - Kérlek, ne csináld ezt, mert ezzel csak magadnak ártasz.
  - Tudom... - motyogom. - De...
  - Semmi baj. - ölel meg. - Veled maradok.
  A tegnap esti sírásomnak meg is lett az ára. Hétfőn a szemeim duzattak voltak és pirosak. Szerettem volna egész nap a szobában maradni, a takaró alatt, de természetesen nem jött össze a tervem. Reggel felhívott a fotósunk, aki azt mondta, hogy ma érkezik az új kollekció, így ma fotózás lesz.
  Csodálatos lesz, úgy fogok kinézni a képeken, mint egy zombi.Valamit kezdenem kell magammal, mielőtt mindenki kiakad. Lezuhanyoztam. Nem sokat segített, de legalább kicsit frissebbnek éreztem magam. A mai napra sokkal több alapozóra és minkre volt szükségem, mint általában, de még így is elég szarul festettem.
  - Jobb már? - kérdem Em-től.
  - Kicsit, de ígyis ki fog akadni. - sóhajtja. Teljesen igaza van, de legalább megpróbálom eltüntetni a nyomokat.
  - És mégis mit csináljak? - csattanok fel. - Nem én tehetek róla, hogy kiadták azt a hülye számot. Egyáltalán mi a francért tettek ilyet? Louis pontosan tudja, hogy mit éreznék, ha ezt meghallanám és szerintem Harry is. Mit tettem, hogy ezt érdemlem?
  - Nyugodj meg. - néz rám, majd átnyújt egy csésze  kávét. - Attól, hogy most kiabálsz még nem lesz jobb. Inkább próbáld meg elfogadni, nem tetszik, tudom jól, de nem tudsz semmit sem tenni.
  - Tudom és pont ez a bajom! - morgom.
  A fotózás pocsékul ment. Mindenki észrevette és rá is kérdezett, hogy mi bajom, de én csak megráztam a fejem és próbáltam elrejteni a bánatom. Szerencsémre volt néhány olyan ruha is, aminek viselésekor nem kellett vidámnak látsszak. Hát ezt most egyáltalán nem kellett megjátszanom, így nagyon jók lettek azok a képek.
  - Kislány tudom, hogy nem mindig rózsaszín minden, de nagyon pocsékul festesz. - áll meg előttem Filip. - Elmondod, hogy mi bánt?
  - Bocs Filip, de ezt eddig is tudtam és semmi kedvem erről beszélni. - sóhajtom. - Értékelem, hogy megkérdezted, de nem akarok beszélni róla.
  - Megértem, de ha magányra vágysz, akkor tudok neked ajánlani egy helyet. - ajánlja fel.
  - Kösz, még meggondolom. - kerülöm ki.
  Az öltöző felé veszem az irányt és akkor jut eszembe, hogy ma még Andy is hazaérkezik. Hát azt hiszem, ma esete jobban ki leszek borulva, mint bármikor máskor. Hiszen ma derül ki számomra, hogy még mennyi ideje maradt. Bízom benne, hogy még évek vannak hátra, de valami azt sugallja, hogy nem ez lesz a válasz, amit majd kapok a kérdésemre. Bármi is legyen én biztosan mellette leszek a végsőkig. Rám számíthat.
  - Hé, mi történt veled? Jól vagy? - kérdezi Cara, amint beléptem. - Fal fehér vagy.
  - Voltam már jobban is, de jól leszek. - ülök le.
  - Sajnálom, tudod, hogy rám számíthatsz bármi legyen is az.
  - Köszönöm. - mosolygok rá. - Én megyek átöltözni aztán mehetünk is. - állok fel.
  Levettem a ruháim, majd lemostam az erős sminket és feltettem egy halványabbat, mivel már este van senki sem fogja olyan tisztán látni az arcom, szerencsére.
  - Lányok? - szólal meg Cara.
  - Igen? - kérdi Em.
  - Tudom, hogy nem ez a legalkalmasabb pillanat, de szeretném nektek bemutatni ma a barátomat.
  Ó, remek. Tényleg csak ez hiányzott nekem mára, de nem fogom megbántani Cara-t. Kibírok egy bemutatkozást, aztán pedig úgyis elhúzok Andy-ékhez.
  Cara és Em, előrébb ment, mivel én szokásomhoz hűen megint bent felejtettem a telóm, így vissza kellett menjek érte. Jó volt érezni a hűvös levegőt, kicsit felébresztett. Ám egy nagyon ismerős, mégis rég hallott hangot már kevésbé volt jó hallani.
  - Szia, édesem! - mondta, majd megölelte Cara-t.
  Ez nem lehet igaz!

2 megjegyzés:

  1. Mivan? Ez rohadtjoooooo reeeeszzz vooooolt <3 <3 hihetetlenul irsz :D :) wow <3
    nem tudom ki az de nagyon nagyon nagyon remélem hogy nem Harry :)

    VálaszTörlés
  2. na ne már ilyen befejezést mért kínzol minket !!:333 imáádoom :))) siess a következővel:) Puszii<3 <3

    VálaszTörlés