II.évad 2.rész - Kimozdulás.

Sziasztok!

Egy kemény hétfői nap után, most lazíthattok egy kicsit az új részt

olvasva. Nekem szörnyű napom volt, de remélem a tietek jó volt,

de ha nektek sem, akkor ez a kis szöveg feldob titeket. 

Nagyon nehezem bírom ki, hogy hetente egy részt hozzak, de 

egy ideig muszáj lesz, mivel nem tudok annyit írni az évzáró tesztek miatt!

Gondolom azt nem kell nektek mondanom, hogy inkább írnék, minthogy

tanuljak, de ez van. Az ember általában nem azt teszi amit szeretne...

Köszönöm a bíztatást, remélem végig velem tartanak majd a részek folyamán.

Nagyon örülök, hogy az olvasók is szép lassan nőnek! Köszönöm nektek!

Jó olvasást! Egy hét múlva jelentkezem!

Ölellek Titeket!

------------------------------------------------------------------------------------

Madison Clark

"Boldog Szülinapot drágám, este találkozunk. Szeretlek. - E."

  Istenemre esküszöm, hogyha nem az én életem lenne, akkor még én is röhögnék rajta. Egy roncs vagyok! Teljesen elveszítettem az életkedvem, bár ezt nem mutattam ki, de így van. Össze vagyok törve, nem is tudom, hogy bírtam eddig épp ésszel. Andy állapota teljesen kikészített, bár már jól van és úgy is néz ki, de a tudat, hogy mi vár rá, megrémiszt. Még mindig magam okolom, hiába tudom, hogy nem én vagyok az oka, hogy ez történt vele. Nem értem, hogy miért titkolta el előlem, ha nekem nem is mondta volna el, legalább a szüleinek tette volna meg. Ők még mindig nem tudják, hogy Andy már tudott a rákról, valószínűleg el sem fogja nekik mondani, amit teljesen megértek, hiszen attól jobban kiakadnának. Így is elégé kivannak, de ők sokkal erősebbek nálam, én még van, hogy elgyengülök, mikor Andy közelében vagyok. 

  Kívülről teljesen jól nézek ki, aki meglát egyáltalán nem gondolná mennyire szarul is érzem magam valójában. Nem csak Andy miatt vagyok ilyen, hanem hiányérzet miatt is. Fáj, még mindig nagyon fáj, a tudat, hogy elhagyott. A tudat, hogyha nem ő akkor én hagytam volna el. A tudat, hogy azóta nem is próbált meg keresni, pedig még mindig ebben a városban lakik. Hogy ezt honnan tudom ilyen jól? Hát erre igazán egyszerű a válasz. Még a csapból is ők folynak. Igen többesszámban beszélek, mivel már nem csak Harry és Louis van, hanem még három másik fiú is, akik egy bandában vannak, ami most London legsikeresebb fiúbandája. Még egy számukat sem voltam képes meghallgatni, pedig Emma is próbálkozott és Louis is küldött demót, de nem megy. Nem tudom végighallgatni úgy, hogy ne sírjam el magam. Annyit sírok miatta, hogy már nem is tudom meddig lesznek még könnyeim.

  Itt ülök az üres szobában, a kanapén, pedig ma van a szülinapom. Boldog szülinapot nekem! Nem tudom hányan vannak még ilyen helyzetben, mint én, de senkinek sem kívánom ezt. Andy és a családja Németbe utazott, egy újabb kivizsgálásra és csak jövőhéten jönnek haza. Emma pedig egy fotózáson van LA-be, ahonnan csak ma este ér haza. Családom nincs, egyedül vagyok! Ha valahová mehetnék az talán Louis lenne, de hozzá képtelen vagyok elmenni vagy beszélni vele, egyszerűen nem megy. Ha meglátnám ő jutna az eszembe és akkor sírva fakadnék vagy ami még annál is rosszabb talán ő is ott lenne és akkor teljesen elvesznék.

  Unalmamban a posztokat váltogatom a Tv-ben, amíg meg nem akad a szemem valamin vagy inkább valakin. Ott volt a Tv-ben, mosolygott és boldognak látszott, ő biztosan már rég túltette magát rajtam, nem mint én rajta, sosem fog menni, sosem fogom őt elfelejteni. Feljebb vettem a hangerőt, hogy legalább ne csak a halk képet bámuljam, hanem halljam is miről beszélnek. Amint meghallottam a hangját nem sajnáltam újra szabadjára engedni a könnyeimet, de itt és most megfogadom magamnak, hogy nem sírok többet miatta. Sokszor megtettem már, de most komolyan is gondolom, most muszáj betartanom.
  - Harry, mindig is megszerettelek volna már kérdezni valamiről téged. - mosolyog rá a műsorvezető. - Az a nyaklánc, amit most is viselsz, miért ennyire fontos neked?
  Harry arcáról eltűnt a vigyor, kicsit mintha szomorú is lett volna. Megközelítették a nyakában lévő láncot, nekem pedig nagyra nyíltak a szemeim. Még levegőt is elfelejtettem venni. Ugye nem látom jól, hogy mit visel? Tényleg hordja még? De miért, hiszen ezt még tőlem kapta karácsonyra, még én vettem neki, de akkor miért hordja? Miért lóg még mindig a papírrepülő a szíve felett? Egy kis csend telepedett a stúdióra is, nem csak rám. Harry meg sem szólal, csak megérintette a medált, majd halványan elmosolyodott és megköszörülte a torkát.
  - Egy számomra kedves személytől kaptam. - kezd bele. - Már nagyon rég nem láttam őt, de még mindig fontos nekem. Amikor rajtam van, úgy érzem, hogy még mindig velem van, ha már nincs is így. - teszi hozzá.
  - Talán egy barátnő? - vigyorog rá.
  - Nem, csak egy nagyon jó barát, akit már rég nem láttam. - mosolyog hamisan.
  - Értem, remélem egyszer majd bemutatod nekünk azt a híres barátot. - kacsint rá.
  - Mindenképpen. - bólint.
  Kikerekedett szemekkel bámultam a képernyőt. Mi a fene volt ez az előbb? Harry, rólam beszélt? Mi a fene folyik itt? Nem hiszem el, hogy azt mondta, hogy még mindig fontos vagyok számára. Ha ennyire fontos lennék, akkor miért nem keres meg? Egyáltalán nem vagyok neki fontos, csak hazudott annak a nőnek. A francba már! Ismét sikerült felidegesítenie, pedig nem tett semmit, de akkor mégis miért haragszom rá? Mert letagadta, hogy a barátnője voltam? Vagy mert azt mondta, hogy ha egyszer találkozunk akkor mindenképpen bemutat élő adásban? Nem is tudom mi zavar jobban?! Pontosan tudom, hogy sosem lett volna szabad megállnom ezen az átkozott csatornán. Mérgemben kikapcsoltam a tévét és hátravetettem magam a kanapén.
  Még mindig hordja. Nem tudom elhinni, hogy még mindig hordja azt a nyakláncot, amit én adtam neki. Lehet, hogy azt mondtam, hogy sosem fogom levenni a karkötőt, amit ő adott nekem, de levettem, már csak egy dobozban tartom az ágyam melletti fiókban, akkor ő miért hordja még mindig? Elegem van ebből, most, hogy újra láttam, még ha csak így is, ismét millió kérdés kavarog bennem, amit legszívesebben feltennék neki, de tudom, hogy semmi esélyem rá, mivel ő nem fog megkeresni. Ha eddig nem tette akkor most sem fogja megtenni, én pedig egyáltalán nem tervezem felkeresni őt. A gondolatmenetemet a csengő zavarta meg, aminek most nagyon hálás vagyok.
  Morogva közelítem meg az ajtót, majd nézek ki rajta, hogy lássam a vendégemet. Fogalmam sincs, hogy miért, de attól tartottam, hogy talán ő lesz. De ez hülyeség, hiszen élőben ment a műsor, amit pár perccel ezelőtt néztem. Az ajtóban egy ismeretlen srác állt, így kinyitottam azt.
  - Jó napot hölgyem. - mosolyog rám, de én csak a kezében lévő rózsacsokrot bámulom. - Ön Madison Clark?
  - Jó napot, igen én vagyok. - motyogom, még mindig a virágot nézve.
  - Ezt a csokrot önnek küldik. - végre sikerül ráemelnem a tekintetem. - Hová tehetem?
  Kijjebb nyitom az ajtót, majd egy asztalra bökök a közelben. Beljebb lép és elhelyezi a csokrot, majd visszafordul felém.
  - Kérem írja alá, itt. - mutat a papírra, amit a kezében tart. Bólintok, majd aláfirkantom.
  - Köszönöm. - motyogom, majd rázárom az ajtót.
  Visszasétálok a nappaliba majd a csokrot kezdem bámulni. Ki küldhetett nekem rózsát? Miért félek annyira közelebb menni hozzá és megtudni ki küldte? Mitől félek, hiszen ez csak egy virág... Nagy levegőt veszek, majd közelebb megyek. Közelebbről is megnézem őket, összesen 25 száll van és mind csodaszép. Nem tudom ki küldhette, de tudta, hogy mit kell küldenie. Kiveszem belőle a lapot, majd óvatosan felnyitom.

"Rózsát a rózsának!"

  Ennyi állt benne. Kitől kaphattam? Elég furának tartom, hogy nem írták bele ki küldi. Ez a nap már furább nem is lehetne. Ó, de mégis, ha most beállítana egy váratlan személy, akkor biztosan lehetne rosszabb is. 

  Már órák teltek el, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy ki küldhette. Elég sok személyt megismertem a modellkedés miatt, de ők biztosan odaírták volna a nevüket, nem? Először Andy zártam ki, mivel tőle már megkaptam az ajándékom, két nappal ezelőtt. Lányoktól pedig biztosan nem kaphattam, hiszen az nem vallana rájuk. Utoljára Filipre gondoltam, de ő is odaírta volna, hogyha tőle lenne. Ismét csengettek. Ha ez most egy nem várt személy lesz komolyan mondom ki fogok borulni, de nagyon. Csendben közelítem meg az ajtót, majd kukucskálok ki rajta. Megkönnyebbülök, mikor megpillantom ki van az ajtóban.

  - Szia. - mosolygok rá, miután kinyitottam az ajtót. 

  - Szia kislány. - ölel meg Stefan. - Boldog szülinapot! - suttogja a fülembe.

  - Köszönöm. - motyogom a mellkasába. - Hogy kerülsz ide? - nézek fel rá.

  - Úgy gondoltam, hogy meglátogatlak. - mosolyog rám. - Nem akartam, hogy egyedül töltsd ezt a napot. Kitől kaptad azokat? - bők a virágok felé.

  - Azt én is szeretném tudni. - nevetek fel. 

  Ha mondhatok ilyet, az egyetlen személy, aki mellett úgymond elfelejtem a bajaim, az Stefan. Igaz régebben nem sok időt töltöttünk együtt, de az elmúlt hónapokban sokkal többet, nagyon jóba lettünk. Neki mindig sikerül felvidítania, mikor szomorú vagyok. Mellette úgy érzem, hogy kicsit élek. Félre ne értse senki se, nem vagyunk együtt, csak jó barátok vagyunk, ennyi az egész.

  - Elárulod, hogy miért jöttél igazából? - bököm oldalba, mikor leülünk a kanapéra. - És ne mond azt, hogy csak látni akartál, mert azt úgysem hiszem el. - vigyorgok rá.

  - Jól van, lebuktam. - nevet fel. - Igazából azért jöttem, hogy kimozdítsalak ebből a szobából. Biztos voltam benne, hogy itt leszel így arra gondoltam, hogy veled töltöm a napot, ha már van rá időm, de nem bezárva a négy fal közé.

  - Stef, nem akarok sehová sem menni. - nézek rá könyörgően. - Miért nem jó itt? Kényelmes, meleg és otthonos, nem maradhatnánk itt, kérlek?

  - Mad, tudom, hogy makacs vagy, de azt is tudhatnád, hogy mindig én nyerek. - vigyorog rám. - Ha ki akarlak innen vinni, akkor ki is foglak, szóval ne ellenkezz.

  - Miért van az, hogy veled képtelenség harcolni? - morgom.

  - Mert ilyen vagyok. - mondja büszkén. - Most pedig nyomás készülődni, fél órád van, különben bemegyek érted és nem érdekel, hogy mi van rajtad kiráncigállak az ajtón. 

  - Jó megyek. - állok fel, de az ajtómból még visszanézek. - Hová is megyünk? - kérdem.

  - Vacsorázni. - mondja lazán.

  Semmi kedvem kimenni, ma csak bent szerettem volna ülni a házban, de Stefan-al nem lehet veszekedni, ő nem olyan személy, aki hamar feladja a harcot, csak akkor, ha ő nyert. Vettem egy gyors zuhanyt, majd fehérneműben állok a szekrényem előtt, hogy kitaláljam mit is vegyek fel. Egy fekete nadrág, fehér topp és egy krém kardigán mellett döntöttem. Elhatároztam, hogyha arra rávett, hogy elmenjek vele, nem fogok kiöltözni. Oké, úgy sem nézhetek ki, mint egy banya, mivel sajnos már sokan felismernek a modellkedés miatt, így nem mehetek ki bárhogyan, különben pletykálkodni kezdenek, de csak egy laza szerelést vettem fel. A lábamra fehér Converse-t húztam, majd visszamentem a fürdőbe és feltettem egy kis alapsminket. Ahhoz képest, hogy pár órával ezelőtt még bőgtem tűrhetően nézek ki. Mire képes a smink. - gondoltam magamban. 

  - Mad, öt perced van, különben bemegyek. - hallom Stefan hangját.

  - Kész vagyok. - nyitom ki előtte az ajtót. - Mi van? - kérdem, mikor furán néz rám.

  - Csak nem gondoltam volna, hogy nem kell rá kényszerítselek, hogy felöltözz. - mosolyog.

  - Pedig nem kell. - nyújtom rá a nyelvem. - Most pedig mehetnénk, mielőtt még meggondolnám magam?

  - Igen. - fogja meg a kezem. - Emmá-nak már hagytam üzenetet a konyhában, de kétlem, hogy hamarabb hazaérne nálunk.

  Az út csendesen telt. Hiába kérdeztem, hogy hová visz nem mondta el, így egy kis idő után feladtam a faggatózást és beletörődtem, hogy úgysem tudom meg, csak miután odaérünk. Szerencsére nem tartott sokáig, míg leparkolt. 

  - Nem hiszem el, hogy a legdrágább étterembe hoztál. - sóhajtok fel, miután kiszálltunk. - Komolyan, nekem bárhol megfelelt volna.

  - Tudom, de ide akartalak hozni. - mosolyog rám. - Gyere mert még a végén elveszítjük az asztalunk. - belépünk a hatalmas vendéglőbe. Kicsit alulöltözöttnek érzem magam, hiszen ide, nem pont így szoktak járni vacsorázni, de örülök, hogy a fekete-fehér mellett döntöttem. - Egy kétszemélyes asztal, Anderson néven. - közli a pincérrel, aki már az asztalunkhoz is vezet minket.

  Miután megrendeltük az ételt, beszélgetni kezdünk. Igaz kicsit kellemetlenül érzem magam, mivel kettesben vagyunk egy drága vendéglőben. Ide általában csak randizni szoktak jönni, nem vacsorázni, de mindegy is, mivel hamar elfelejteti velem.

  - Mikor lesz a következő fotózásod? - kérdezi.

  - Hát a héten már nem lesz, vagyis azt mondta Filip, de ki tudja. Nála nem nagyon lehet tudni, hogy mikor hív be. - vonom meg a vállam.

  - Akkor, ha hétvégén elhívnálak, hogy gyere velem a nyaralónkba eljönnél? - meglepett a kérdése. - Természetesen Emmá-t is hozhatod. - teszi hozzá.

  - Miért akarsz ennyire kimozdítani Stef? - kérdem tőle csodálkozva.

  - Mivel elegem van abból, hogy bent ülsz a házban és nem is jársz sehová. - néz a szemembe.

  - Ez nem igaz. - vágom rá. - Hiszen múlthéten is voltam LA-be.

  - De nem magadtól mentél, hanem, mert ott volt a fotózás. - morogja. - Azt szeretném, ha egy hétvégére mindent elfelejtenél, ha nem gondolnál semmire, ha önmagad lennél, aki régen is voltál.

  - Kezdesz olyan lenni, mint a doki. - nevetek fel halkan.

  - Nem vagyok olyan, csak aggódom érted. - mosolyog rám.

  - Gondolkozom rajta oké? - nézek a szemeibe. - De nem ígérek semmit sem. - döntöm oldalra a fejem, amit nagyon nem kellett volna megtennem.

  Úr Isten! Ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Hogy lehet, hogy pont abba a hülye vendéglőbe kötök ki, ahol ők is ott vannak. Vajon észrevettek? Kérlek, csak ezt ne, nem akarok velük találkozni, semmi kedvem hozzájuk.. Nem akarom őket látni, de leginkább őt nem. A francba! El kell innen tűnnöm, mielőtt még észrevennének. Annyira boldognak néz ki, innen tökéletesen rálátok az arcára. Igaz eléggé messze ülnek, de nekem még ennyi is elég, hogy felismerjem őt. Már egy fél éve nem láttam élőben, miért pont ezen a napon kell vele találkozzak? Miért pont ma kell itt legyen ebben az átkozott étteremben, mikor én is itt vagyok?

  - Hé, jól vagy? Nagyon elsápadtál. - repít vissza Stefan.

  - Igen, persze, csak itt van valaki, akivel nem akarok találkozni. - motyogom.

  - Akarod, hogy elmenjünk? - kérdezi.

  - Nem. - vágom rá. - Vacsorázunk és csak utána. - próbálom meggyőzni magam is, hogy nem lesz semmi baj.

  - Oké, ahogy szeretnéd. - néz a szemembe. - De ha menni akarsz csak szólj. - bólintok.

  Szerencsére miközben ettünk nem vettek észre. Igaz, hogy minden egyes percben oda pillantottam, hogy tényleg meggyőződjek róla, amivel gondolom Stefan agyára mentem, de nem mondott semmit, amiért hálás vagyok neki. Miután kifizette a számlát, nem hagyott engem fizetni elindulunk a kijárat felé, a nevem hallom. 

  - Mad, téged szólítanak. - suttogja a fülembe Stef.

  - Tudom, de kérlek tegyél úgy mintha nem hallanád. - könyörögtem neki.

  Imádkozom, hogy ne ő legyen, nem akarok itt összetörni mindenki előtt. Ez nem történhet meg velem. Próbálom figyelembe se venni, hogy szólongat, de megfogta a csuklóm.

   - Mad, te vagy az? - kérdezi, mire én félve, de megfordulok.