38.'...miattad!'

Sziasztok!

Sajnálom, hogy nem hoztam a részt amikorra ígértem, de nem tudtam írni.

Egyszerűen nem ment, de ma befejeztem. Remélem nem lett nagyon 

béna és tetszeni fog nektek. Bár egyben biztos vagyok, ha az eleje nem is lett 

olyan jó a vége biztosan igen. Már nagyon várom a véleményeiteket.

Holnap megpróbálom hozni a következő részt, de lehet, hogy ne fog sikerülni,

de reménykedjünk, hogy de. Köszönöm a bíztatásokat és a feliratkozókat is!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

---------------------------------------------------------------------

  A napom további részét egyáltalán nem úgy terveztem, ahogy telt sem az utána lévőt, de kezdem inkább az elején. Mindenkinek sikeresen megtaláltam a tökéletes ajándékot. Nem kicsit mentem az agyára Stefannak, de végül már nem is duzzogott csak velem nevetett, hogy milyen nehezen tudok dönteni. De ki a fenének könnyű dönteni mikor ajándékról van szó? Én mindig is sokat keresgéltem míg végre megtaláltam a szerintem tökéletes ajándékot a szeretteim számára. Mindenkinek vettem valamit, igen még neki is, de azt, hogy oda fogom-e adni neki azt még nem tudom. Amikor megláttam, ő jutott róla az eszembe és szerintem örülne is neki, de nem tudom, hogy helyes lenne-e odaadnom?! Ha jól belegondolok akkor neki találtam meg a leghamarabb, de a többieké már nem ment olyan könnyen. Mindenkinek találtam valamit, csak Louisnak nem, mivel neki nem csak egy szimpla ajándék kell. Az ő ajándéka három dolgot kell magába foglaljon. Ami nem más mint a karácsony ünnepe, születésnapi ajándék és a fájó búcsú. Nem tudom, hogyha ez számára a tökéletes ajándék, de azt igen, hogyha ránéz akkor mindig a barátai fognak róla eszébe jutni. Csak reménykedni tudok, hogy másnak nem jutott az eszébe, neki ezt venni...
  Hazaérve fáradtan dőlök az ágyra, de alig pihenek öt percet, mert kopogtak. Mindenkire számítottam, csak rá nem. Azt hittem, hogy valami hülye dumával jön, már megint, de nem így volt. Eldöntöttem, hogy ha már vele kell énekelnem, akkor nem fogom hagyni, hogy az érzéseim befolyásoljanak. Mindent kikapcsolok és próbálok rá csak barátként tekinteni. Biztos volt benne, hogy nem lesz egyszerű, de tudom, hogy csak egy kis akarat kell és meg fogom oldani ezt a problémám is.
  Tudom, hogy a karácsony a szeretett ünnepe és ilyenkor általában szerelmes, érzelmes számokat énekelnek, de nekem ez nagyon nehezen megy... Nem is tudom meddig kerestünk egy számot, ami nekem is megfelel és neki is. Igazából el sem tudom dönteni, hogy ez a szám oda illő-e, de ez volt az egyetlen amire azt mondtuk mind a ketten, hogy oké legyen ez, így ennél maradtunk. Ez a szám pedig nem más, mint a 'Happy Ending'. Nekem ez a szám mindig is nagy kedvencem volt és még mindig az. Bár azt sosem gondoltam, hogy valaha is el fogom énekelni a szobámon kívül bárhol is, de most úgy néz ki, hogy jó pár ember előtt fogom, pontosan két nap múlva.
  Azt kell, hogy mondjam a próba elég jól ment. A szöveget már mindketten tudtuk így csak összhangba kellett kerülnünk, ami furcsa vagy sem, de hamar összejött.  Ez a szám úgy érzem, hogy nekünk pont nekünk íródott, mintha mindig is arra várt volna, hogy mi elénekeljük....
  Vasárnap a tervezettnél is korábban keltem, hiszen hosszú volt a napunk. Reggel nyolckor mi már keményen gyakoroltunk, amin most Victoria is részt vet. Tetszett neki a feldolgozásunk, azt mondta, hogy jó döntés volt ez a szám. Bár én még mindig úgy érzem, hogy csak Harrynek kellene énekelnie, nem pedig közösen, de el kell fogadnom, hogy Victoria ezt szeretné.
  Késő estig segítettünk a díszítésben, mire végre mindent elrendeztünk elég sok időbe telt, hiszen alig voltunk páran akik segítőkészek voltunk... Bella egyáltalán nem segített, csak ült a színpad szélén és hol minket, hol pedig a körmeit nézegette. Idegesítő látvány volt, de volt egy olyan érzésem, hogy csak azért ül itt, hogy szem előtt tartsa Harryt, hogy még véletlenül se jöjjön a közelembe vagy nem is tudom. A terve sikerült ugyanis alig beszéltünk valamit, pedig kezdtem úgy érezni, hogy az utóbbi napokban elég sokat javult a kapcsolatunk, hogy akár barátok is lehetünk, annak ellenére, hogy többet érzek iránta, úgy gondolom, hogy képes lennék rá.
  Hétfő reggel a szokásosnál is később ébredtem, de szerencsére az ünnepek között nincs suli, szóval nem volt baj belőle. Bár mondjuk egy kisebb gondunk mégis akadt, még pedig az, hogy ilyenkor már nincs reggeli. Ami azt jelentette, hogy ki kell bírnunk ebédig vagy elmegyünk egy étkezdébe.
  - Biztos, hogy nem lesz baj? - kérdezi már ezredjére Emma. - Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, hiszen ez az utolsó együtt töltött napunk. Na jó még a holnap is ott lesz, de az már a bál...
  - Em - sóhajtok fel. - Akárhányszor is kérdezed meg, mindig azt fogom rá válaszolni, hogy nem baj. Miért lenne baj? Igen, ő is ott lesz, de ettől még nem fog összedőlni a világ körülöttem. Különben is, kezdem úgy érezni, hogy még barátok is lehetnék újból - teszem hozzá.
  - Tudom Mad, látom rajtatok - mosolyog. - De attól még nem szeretném, hogy rosszul érezd magad, hiszen csak mi négyen leszünk.
  - Igen tudom, de nem fogom. - mosolygok. - Ti mint szerelmes pár, mi pedig mint barátok, leszünk ott szóval semmi probléma.
  - Tudod Mad, örülök, hogy kezd minden helyrejönni köztetek. Furán hangzik, hiszen tudjuk, hogy mit éreztek, de jó látni, hogy kezdünk olyanok lenni, mint mikor idekerültél. - néz rám. - Emlékszel még arra a szombatra, amikor kimentünk a Temze partjára?
   - Nem volt az olyan régen, hogy elfelejtsem. - nevetek fel. - És még, ha szeretném se tudnám elfelejteni. Sok minden történ azon a szombati napon. Rossz is, de leginkább jó, hiszen ott kerültem közelebb hozzá.
  - Szeretném, ha most is ugyanolyan jó lenne mint akkor. - tűnődik el. - Hiszen ez lesz az utolsó... ilyen napunk.
  - Ez nem igaz. - nyelek egyet. - Lehet, hogy Lou elmegy innen, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehetünk még így együtt, hidd el, hogy még sokszor leszünk így. - próbálom vele és magammal is elhitetni ezt a tényt.
  - Remélem igazad lesz. - néz rám. - De most készüljünk különben a fiúk leszedik a fejünket.
  Mindketten a szekrényünkben kutattunk vala meleg ruhákért, mivel kint hideg van és hát a fiúkat is ismerjük, biztosak voltunk benne, hogy hócsatázni akarnak majd. Kivettem a legvastagabb kötött pulcsim, ami már egy éve nem volt rajtam és kerestem egy vastagabb nadrágot is hozzá, majd felvettem őket, majd a lábamra húztam a bundás csizmám. Feltettem egy kevés szempillaspirált, de most kivételesen vízállót, amit általában csak nyáron használok vagy az eseményeken. A hajam a fejem tetejére kötöttem. Mostanság elég sokszor hordom így, pedig sosem szerettem mikor össze van kötve, de rájöttem, hogy így sokkal kevesebb gond van vele, mint kiengedve. A nyakam köré sálat tekertem, majd felvettem a bundás dzsekim, ami nem bizonyosul olyan melegnek, mint kellett volna, de megfelelt.
  - Kész vagy? - kérdezte Em.
  - Igen. - fordulok felé.
  - Akkor nyomás. - nyitja ki az ajtót. - A fiúk már várnak ránk.
  Mosolyogva lépünk ki a bejárati ajtón, ám amint kiérek valami hideget érzek az arcomba csapódni. Hó. Emma nevetni kezdett mellettem, én pedig lesöpörtem magamról a havat és keresni kezdtem a tettest. Hamar megtaláltam, mivel csak ők ketten voltak kint az udvaron. Harry háttal állt nekem, ami azt jelenti, hogy nem ő volt viszont Louis szembe velem.
  - Bocsi! - emelte magasba a kezeit.
  - Ezt még vissza fogod kapni Lou. - mutatok rá.
  - De csak ha sikerül elkapnod. - nevet.
  - Megvagy. - suttogta egy mély hang a fülembe.
  Harry! Hogy a fenébe került ő a hátamhoz? Hiszen az előbb még előttem állt. Átkarolta a derekam, majd felemelt,én pedig sikítozni kezdtem. Könyörögtem neki, hogy ne tegye, de ő csak nevetett rajtam, mielőtt belelökött volna a hóba azt mondta, hogy most megkegyelmez ha adok neki egy puszit.
  - Gyerekes vagy, ugye tudod? - húzódtam el tőle, miután adtam egy puszit az arcára.
  - De te, így is elfogadsz. - húzta mosolyra az ajkait, amitől megjelentek a gödröcskéi.
  - Ne bízd el annyira magad. - vigyorgok rá.
  A fiúkat megfenyegettünk, hogyha meg mernek minket fürdetni akkor soha többet nem állunk velük szóba, de nekem van egy olyan érzésem, hogy úgysem fogják betartani az ígéretüket vagyis a vigyorgásukból erre következtettem. Persze a hógolyózásról nem volt szó, így néha-néha megdobáltak, de mi mindig sikeresen elhajoltunk előle így valaki másnak ütközött a hó, akik persze mérgesen néztek rájuk, mi pedig csak nevettünk rajtuk.
  Jó hosszú séta után megérkeztünk egy kisebb parkba, ahol csak pár gyerek játszadozott. De nem is törődtem velük, igazából a táj szépsége foglalt le. Minden tiszta fehér volt. A fák, a föld, a lócák, még az a kisebb híd is ami a park közepén van. Mosolyogva fordultam körbe és gyönyörködtem a csodaszép tájba, amíg meg nem éreztem egy kezet a vállamon.
  - Itt vagy? - kérdezte Lou nevetve
  - Igen, persze. - fordulok felé. Mélyen a szemembe néz, majd sóhajtozva megszólal.
  - Ugye nem sírni készülsz?
  - Dehogyis! - nevetek fel zavaromban. - Miért sírnék?
  - Csillognak a szemeid. - érinti meg az orromat. - Nem kell szomorkodnod, nem megyek én el örökre. - húz magához, amiben én egyáltalán nem láttam meg a hátsó szándékot. A lábaim alól kiment a talaj és másodperceken belül a hóban feküdtem. - Nem kellene mindent elhinned nekem. - nevet fel.

  - Louis Tomlinson! Én meg foglak ölni! - jelentem ki nevetve, majd még mielőtt elérne felállok és menekülni kezdek előle. De természetesen Harryről teljesen megfeledkeztem. Elkapta a derekam pörögtünk egyet, majd mindketten a földön kötöttünk ki. Jobban mondva inkább csak én mivel Harry rajtam. - Nehéz vagy. - nyögtem fel. Nem szállt le rólam, csak a csípőmre ült. - Harry - nevettem fel. - Lehet ez neked nagyon kényelmes, de tudod nekem kevésbé.
  - Tudod, hogy mit imádok a legjobban ebben a napban? - kérdezi vigyorogva.
 - Nem, de gondolom mindjárt elmondod. - forgattam a szemem. Közelebb hajolt hozzám, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakította meg.
  - Hogy veled lehetek. - suttogta.
  - Harry - nyögtem fel alatta - ezt nem kéne.
  - Micsodát? - hajol közelebb. Érzem, hogy a pulzusom egyre feljebb szökik, levegőt is nehezebben veszek a szabálytalan szívverésemről pedig ne is beszéljünk. Eddig tudtam elrejteni az érzéseimet, pedig azt hittem, hogy sikerülni fog a nap végéig, de tévedtem. Mégis mit vártam, hogy a szerelmemet egy fiú iránt csak úgy kikapcsolhatom? Igen ezt hittem, de valahol éreztem, hogy ez sosem fog megtörténni. Képtelen vagyok őt kizárni, most pedig, hogy rajtam ül csak nehezebben megy. - Lélegezz. - suttogja.
  - Kérlek... - nyögöm ki. De nem tudtam folytatni, egyszerűen kiszívja belőlem a maradék energiám is. A vigyora csak nagyobb lett, de nem távolodott el. A bőrömön éreztem a leheletét, ami csak még jobban felforrósította a köztünk lévő levegőt. Csoda, hogy a hó még nem olvadt el körülöttünk - gondoltam magamban.
  - Mire kérsz? - simít végig az egyik kezével az arcomon. - Mond ki. - dörmögi. - Mond ki és én megteszem. - néz a szemembe.
  - Sz-szállj le rólam. - dadogtam. Igazából nem is ezt szerettem volna mondani, de visszatartottam magam. Nem fogom azt kérni tőle, hogy megcsókoljon, nem tehetem... nem lenne helyes.
  - Azt mond amit igazából szeretnél. - érinti össze az orraink.
  - E-ez az i-igazság...
  - Hazudsz. - jelenti ki. - Remeg a hangod. Az istenért, te magad is remegsz alattam. - morogja. - Hát nem érzed, azt amit én érzek most? Nem érzed, hogy ami köztünk van az különleges?
  - Talán azért mert fázom? - kérdezem ingerülten, pedig pontosan tudom, hogy nem fázom hiszen mindjárt elolvadok a közelségétől.
  - Ne menekülj az érzéseid elől Mad. - sóhajtja. - Ne menekülj előlem. - könyörög. - Nem érdekel, hogy mi lesz, nem érdekel, hogy mit fog tenni, de szakítok Bellával, miattad!