2013. december 11., szerda

9.Árvaház vagy bentlakás?

Sziasztok! 
Eljött a várva várt nagy pillanat!  Igaz már az előző 
rész végén megjelentek a fiúk, de most már több minden történt!
Remélem örültök nekik és jobban fog tetszeni nektek a történet.
Nem azt mondom, hogy már most nagyon izgalmas lesznek a részek,
de igyekezni fogok velük ígérem. Köszönöm a 15 rendszeres olvasót!
Nagyon boldoggá tesztek ezekkel az apró dolgokkal... Mint látjátok a design 
is új, hogy tetszik? Jó olvasást!
                                Ölellek Titeket!


------------------------------------------------------------------------

Harry Styles


  Louisal épp indulni akartunk, már majdnem a folyosó végénél voltunk, amikor megpillantottam egy számomra ismeretlen lányt. Még sosem láttam itt, pedig mindenkit ismerek, tehát ez azt jelenti, hogy most érkezik és ezt a bőröndje is bizonyítja. Az arcán szomorú mosoly ült, látszott rajta, hogy valami rossz dolog történt vele. De hát mit is akarok erre a helyre nem a boldog emberek kerülnek, ide nem azért jössz, hogy pihenj és szórakozz, bár néha azt csináljuk, de legbelül tudjuk, hogy ez csak szerencse, hogy idekerültünk, hogy nem egy rendes árvaházban nőttük fel. 
  - Sziasztok! - halad el mellettünk Victoria, mire mi biccentünk. A lány lehajtott fejjel sietett utána, felé mosolyogtam, de nem nézett rám, csak csendben haladt előre. Utána fordultam és néztem a távolodó alakját, dögös, nagyon dögös! 
  Ahogy néztem olyan ismerősnek tűnt a csípőmozgása, mintha már láttam volna valahol. De hol láttam volna? Hiszen egy ilyen lányra biztos, hogy emlékeznék. Meg akarom tudni, hogy ki ez a lány! Meg akarom tudni, hogy miért került ide! Sokan mondják azt, hogy magamnak akarok minden lányt, de ez nem így van. Nem tudják, hogy milyen vagyok nem tudják, hogy miért vagyok ilyen. Igaz tényleg nagyon sok lánnyal jóba vagyok, de ez nem jelent semmit sem, csak ha már össze vagyunk zárva akkor ez nagyon hamar kialakul. Őt is szeretném megismerni, meg szeretném tudni, hogy mi történt vele és mosolyogni akarom látni. Eddig minden szomorú lányt aki idekerült sikerült felvidítanunk Louisal, én a mosolyommal, ő pedig a hülyeségeivel. Sokszor mondják ránk azt, hogy nélkülünk üres lenne ez az épület, ami igaz is, hiszen a nevetésünktől szokott zengeni az egész folyosó. 
  - Hé haver, ne ilyen feltűnően! - vereget vállba röhögve Lou. Akkor kapok észbe, hogy még mindig azt az ajtót bámulom ahová az előbb beléptek. Megrázom a fejemet, majd felé fordulok.
  - Mit ne csináljak olyan feltűnően? - kérdezem nevetve.
  - Ne bámulj úgy a csaj után, mint egy kiéhezett kutya.
  - Mi? - döbbenek le teljesen. 
  - Már négy perce bámulod azt az ajtót, amin bementek.
  Nem mondtam semmit sem, ugyanis nem tudtam, hogy mint mondhatnék erre. Senki sem tudja azt a titkomat, még Lou sem, pedig neki mindent elmondok, de ezt még sosem mertem és nem is fogom. Ezt a titkot szeretném megtartani magamnak, nem akarom, hogy mindenki rajtam röhögjön. 

Madison Clarck


  Mindketten kíváncsian néztek rám, nagyot nyeltem mielőtt Victoria után siettem volna. Magamon éreztem a tekintetét végig a göndör hajúnak, de nem mertem felé fordulni, csak lehajtott fejjel haladtam előre. Attól féltem ha felé fordulok akkor elsírom magam, mivel már most hiányzik Andy, pedig csak pár perce váltunk el... Victoria kinyitotta előttem az ajtót majd beléptünk a szobába. Egy hatalmas üvegablak volt előttem, ami előtt egy fekete íróasztal és két fehér fotel volt egy karosszékkel, a szobát pedig könyvespolcok és képek vették körül. Otthonos volt, de még mindig nem értek valamit. Mi ez a hely? Ez nem úgy néz ki mint egy árvaház, nagyon nem... nem is tudom mihez hasonlítsam ezt a helyet?!
  - Ülj csak le, Madison. - mosolyog rám.
  - Csak Mad. - ülök le a a fotelba. Furán érzem magam, nem értem, hogy hová hoztak. Csak azt tudom, hogy most bármit megtennék azért, hogy Andy a karjai közé zárjon és megnyugtasson, hogy minden rendben lesz. 
  - Ne félj feltenni a kérdéseidet Mad. Én azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
  - Mi ez a hely? - kérdem ami először az eszembe jut és ami a legjobban érdekel.
  - Már vártam, hogy mikor fogod feltenni ezt a kérdést. - kuncog, majd megköszörüli a torkát és folytatja. - Hát amint te is látod ez a hely egy csepet sem hasonlít egy intézményhez - megrázom a fejem. - ez nem hiába van így, ugyanis ez nem egy átlagos intézet. Tudod pár évvel ezelőtt, megvették az épületet és felújították. Egy gazdag ember vette meg, aki megalapította ezt a helyet. Tudom, hogy azt hitted, hogy árvaházba kerülsz, ami valamilyen módon igaz is, de ez nem pont olyan hely amire számítottál, nemde? - bólintok. - Itt is vannak szabályok és vigyázunk is rátok, de nem pont olyan szigorúak mint máshol. Mivel nem tudom, hogy mihez hasonlítsam, hogy megértsd, ez a hely olyan mint egy bentlakás. Itt laksz és suliba is jársz természetesen, de bármikor kimehetsz és ez nem csak hétvégén van így... de a szabályokat be kell tartani, mert ha megszeged őket, akkor bajba kerülsz. A hétvégéket pedig szabadon megadjuk nektek, csak azt kell tudnunk, hogy hol vagytok és kivel. - mosolyog. - Hidd el nekem Mad, szeretni fogod ezt a helyet. - sóhajtok egyet, lehet, hogy szeretni fogom, de már most hiányoznak a barátaim az otthonom és a szabadságom, bár itt sem érzem magam bezárva, de azért ez mégis más. - Ha beszélni szeretnél velem én mindig meg foglak hallgatni és ha tudok akkor segítek is. - teszi a kezét a vállamra.
  Furcsa belegondolni a helyzetembe ugyanis én teljesen meg voltam róla győződve, hogy árvaházba kerülök, de ez a hely nem az. Ha jól értettem valami pénzes pasas megvette és felújított és megalapította ezt a helyet. Nem gondoltam volna, hogy vannak még olyan emberek a földön akik tennének ilyet gyerekekért... gyerekekért akik elveszítették a szüleiket vagy akár sosem látták őket. Azt hittem, hogy ez már rég kihalt az emberiségből, de úgy látszik nem így van, úgy látszik még vannak jótét lelkek a világon. Emlékszem, hogy egyszer hallottam anyáékat is erről beszélni, hogy szeretnék ha az árváknak jobb helyük lenne... Anyáék! Úgy hiányoznak, bármennyire is volt rossz a kapcsolatunk mostanában sosem akartam őket elveszíteni... Megrázom egy kicsit a fejem, nem akarok erre gondolni.... Még mindig nem nagyon értem, hogy akkor most én hol is vagyok, de azt mondta Victoria, hogy ez is intézet, csak más itt egy kicsit engedékenyebbek. Nincs annyi szabály, mint máshol, itt inkább azt szeretnék, hogy a gyerekek boldogok legyenek, hogy élvezzék az itt létet, nem pedig, hogy azt számolgassák, hogy mikor lesznek már 18 évesek, hogy elhagyják ezt a helyet. De ha kimegyünk, be kell tartanunk néhány szabályt, mint például megmondjuk, hogy kivel megyünk, hová és mikor jövünk vissza és ha esetleg késnénk felhívjuk őket. Nekem ezek a szabályok megfelelnek egészen addig amíg láthatom Andyt és Sarat... Annyi minden van most a fejemben, nem tudom, hogy mi legyen, nem tudom eldönteni, hogy most mit is érzek, olyan mintha a szívem egy része meghalt volna, de a másik fele viszont örül, hiszen nem egy undorító helyre került.
  Örültem mikor felajánlotta, hogy neki bármiről beszélhetek. Látszik, hogy nagyon jó vezető és pszihologus is. Igaz, hogy még nagyon fiatal, de látszik rajta, hogy szereti ezt csinálni. A gyerekek sem félnek tőle, mindenki tegezi és boldogan ugrik a nyakába, oké itt most 7-9 évesekre gondolok nem pedig a korombeliekre. Valamiért úgy érzem, hogy benne meg kell bíznom és, hogy ő segíteni fog nekem mindenben, amiben csak tud. Most pedig nagy szükségem van ilyen személyekre az életemben. Felajánlotta, hogy megmutatja a szobám, de előre szólt, hogy lakótársam lesz és ő is segíteni fog nekem mindenben és biztos benne, hogy jól ki fogunk jönni egymással. 
  Ahogy haladtunk a hosszú folyosókon észrevettem, hogy itt a fiúk nincsenek elkülönítve a lányoktól, csak a szobáik... Útközben elmagyarázta, hogy azt szeretné, ha nem zárkóznák el a többiektől és hogyha mindenkivel jóba lennék. Nem lesz könnyű, de meg fogom próbálni. A 72 szoba előtt álltunk meg, a szívem már a torkomban dobogott, kicsit izgulok hiszen ez más mint a többi találkozás. Victoria megölelt, majd visszaindult. Az ajtó előtt állok és miután vettem egy mély levegőt benyitok. 
  Ha azt hittem semmi sem tud meglepni jobban, hát tévedtem. A szoba hatalmas volt, nem volt különválasztva... két ágy volt benne, amik pont olyanok voltak mint nekem otthon. Szekrények egy íróasztal és néhány babzsákfotel. Látszik, hogy a szoba része már be van rendezve, ha jól emlékszem az volt kiírva az ajtóra, hogy Emma. Kinyitódott az ajtó, majd egy barna hajú gyönyörű lánnyal találtam magam szembe, aki kedvesen mosolyog rám.
  - Hát te? - kérdezte.
  - Szia. - motyogom. - Azt hiszem én leszek a szobatársad.
  - Szóval te vagy Madison. - lép közelebb. - Már vártalak. - mosolyog.
  - Csak Mad, te pedig Emma vagy? 
  - Igen, eltaláltad. - rakja le a táskáját az ágyra. - Hát akkor üdv az odúmban Mad. - dől le az ágyára.
  Hihetetlen mi laza csaj, már értem, hogy miért mondta azt Victoria, hogy jóba leszek vele, hiszen én is ilyen vagyok, csak egy kicsit máshogy mutatom ki. Én nem kérdeztem őt, ő pedig nem kérdezett engem. A bőröndömet az ágyamra tettem, majd kinyitottam és pakolászni kezdtem. Az egyik szekrény meg is töltöttem ruhákkal, meg cipőkkel. A telefonom rezegni kezd én pedig azonnal utána kapok.

"Szia kicsim! Megérkeztél, minden rendben?  A. xx"

  Andy! Már akartam hívni, csak nem akartam Emma előtt és kimenni pedig nem szerettem volna, mivel nem biztos, hogy visszatalálok. Így gyorsan pötyögtetni kezdtem.

"Szia Andy! Igen megérkeztem, minden rendben van. Lesz mit meséljek, mivel nem épp olyan helyre hoztak amilyenre számítottam, de ezt csak jó értelembe mondom. Remélem hamarosan találkozhatunk, már most nagyon hiányzotok! M. xx"

"Te is nagyon hiányzol nekünk és alig várjuk, hogy lássunk... A."

  Egy kicsit még SMS-tűnk, majd elbúcsúztunk, de megígértem neki, hogy este felhívom. Emma az ágyán feküdt és zenét hallgatott, én is ledőltem és csak bámultam ki a fejemből.  A mai naptól fogva megváltozik az életem és nem csak azért mert egy ilyen helyre kerültem, hanem mert magamra maradtam és meg kell tanulnom saját magam gondoskodni magamról...
  - Em bent vagy? - zökkentett ki egy hang a gondolataimból, majd nyílt az ajtó és én odafordultam, az a fiú állt ott akit nemrég láttam. Rám mosolygott, de én elfordítottam a fejem és befordultam, hogy ne lásson.
  - Igen, amint látod. - nevet Emma. - Mikor kezdtek? 
  - Tíz perc múlva. - hallom a rekedtes hangját, amitől kiráz a hideg, mert majdnem olyan a hangja, mint Andynek. 
  - Akkor tíz perc és találkozunk. - ujjong. Hallom, hogy az ajtó záródik így kifújom a bent tartott levegőt. Emma ide oda rohangál a szobában, majd hallok egy koppanást, odafordulok és meglátom Emmát a földön ülve.
  - Jól vagy? - nevetek.
  - Igen, csak elcsúsztam, de ez megesik. - táplászkodik fel. Majd felemeli a mutatóujját, mint akinek eszébe jutott valami. - Te nem akarsz jönni? - kérdezi.
  - Hová?
  - Louis és Harry előadást fog tartani, neked is látnod kell.  -csillognak szemei.
  - Azt sem tudom kik azok. - kuncogok halkan, mire ő vigyorogva felém fordul.
  - Az aki az előbb bent volt Harry a másikat pedig meg fogod ismerni. - vigyorog.
  - Nem tudom. - nézek rá.
  - Gyere már, jó lesz. - könyörög, amikor látja, hogy halványan bólintok megfogja a kezem és felhúz az ágyról, az ajtó felé ráncigál, majd bezárja azt és elindul. Mivel fogalmam sincs, hogy hová kell menni követem. Megáll a kantin előtt, majd benyit, ahol egy óriási tömeg vár minket, kicsik és velem egyidősek is, de inkább az utóbbi. Két fiú ül az asztalon, azt hiszem, hogy ők azok akiről Emma beszélt. Odarohan hozzájuk, majd a nyakukba ugrik. Örülök, hogy ők boldog, de én nem vagyok az és még nem is tudnák az lenni, így lassan haladok az ablak felé és kiülök oda. Egy kis idő múlva meghallom a zenét, ismerős a dallama, de nem ismerem fel, csak amikor elkezdenek énekelni ' Forever Young'. Énekelnek? - kapom oda a fejem. A göndör hajúnál van a mikrofon, olyan szép hangja van. Mély, de mégis tiszta és érthető, ha behunynám a szemem akkor azt hinném, hogy Andyt hallom, bár neki nincs ilyen jó hangja. A dal végére teljesen elérzékenyültem a könnyeimmel küszködtem, de megígértem, hogy nem fogok sírni így inkább csak ültem ott csendben. Mindkettőjüknek szép hangja van, bár nekem a göndöré egy kicsit jobban bejön, de a másik is nagyon jó... 
  - Mit csinálsz ott? - kérdezi egy hang, mire én ugrok egyet ijedtemben.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó a blogod! I love it!! Siess a kövivel!!! :)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Evelyne!
    Végre eljött az a pillanat amit nagyin rég óta várok! Már rég olvassni szerettem volna egyik blogodat, mivel sok díjat csak neked köszönhetek, amiket még egyszer nagyon hálásan köszönök. A hozzászólásaid is mindig megmosolyogtatnak és remélem ez most kölcsönös lesz, mivel egy újabb rendszeres olvasòt nyertél el fogalmazásoddal és egyedi történeteddel!:)) Imádom! Egyszerűen tökéletes!*o* És ami szerintem a legfontosabb, EGYEDI!:D Izgatottan várom a folytatást, bár ahogy olvastam naponta hozod a részeket. Tudom, hogy új blog meg minden, de ha ilyen sűrün hozod akkor a kommentek nem fognak úgy érkezni ahogy azt te elvárod. Hagyj pár napot, húzd az agyunkat, hagyj minket izgulni és akkor hidd el, érkezni fognak azok a dicsèrő szavak, mondatok amiket már nagyon vársz! Sok sikert kívánok a bloghoz és még sok-sok olvasót is hozzá, mivel ezt tényleg érdemes írni és olvasni egyaránt! Gratulálok, nyertél egy újabb feliratkozót!:DD
    Rose King X

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Rose!
      Erre a komira ébredni csodálatos érzés volt! A díjakat csak azért küldtem mivel megérdemled őket és hidd el, hogy fogsz tőlem kapni! Én is mosolygok most, mint egy idióta, mivel nagyon jól esik, hogy neked is tetszik a blogom... Nagyon örülök, hogy egyedinek tartod bár én nem mindig érzem annak, de ha ti mondják akkor elhiszem nektek! Idáig voltak csak naponta részek, mivel még van pár blogom most azokkal is foglalkozni fogok és nem tudom, hogy hány naponta lesznek részek, de biztosan nem naponta. Köszönöm a jókívánságokat! És nagyon örülök, hogy tetszik a történet és remélem továbbra is tetszeni fog!
      Puszi Evelyne! xoxo

      Törlés