2013. december 9., hétfő

7.Egyedül maradtam?

Sziasztok!
Tanulnom kéne és én mit csinálok részt írok nektek.
Egyszerűen nem tudom elhanyagolni az írást még akkor 
sem ha muszáj. Remélem örültök a résznek és sikerült
leírni mindent jól ugyanis nekem még ezt nem kellett 
átélnem és nem is akarom, de ha belegondoltam én így éreztem!
Remélem átjön amit írtam... Köszönöm az előző részhez érkezett
komit és a 14 rendszeres olvasót. A következő részbe már
megpróbálom a fiúkat is behozni, de nem biztos, hogy sikerül, de
a kilencedikbe már tuti, hogy benne lesznek, csak legyetek türelemmel!
Jó olvasást!
                              Ölellek Titeket!


------------------------------------------------------------------

  Szavakba sem lehet önteni, hogy mit éreztem miután letettem a telefont. Tudtam, hogy ez a nap semmi jót nem tartogathat, de erre nem számítottam vagy ha mégis akkor csak a szívem legmélyén... A telefon kiesett a kezemből, ha Andy nem kap el akkor én is a földre zuhantam volna. Lényegtelennek éreztem magam, akinek már semmi értelme a Földön lenni, aki nélkül sokkal jobb lenne minden. Ott abban a pillanatban összetörtem. Nem létezik, hogy ugyanazon a napon történjen ilyen katasztrófa, mint a tavaly... Az élet nem lehet ennyire kegyetlen, nem lehetek ilyen szerencsétlen, hogy ez pont velem történjen meg. Tavaly Maya, most pedig azt közlik velem telefonon keresztül, hogy a szüleim súlyos autóbalesetet szenvedtek és, hogy kevés az esélyük a túlélésre? Lehet, hogy a kapcsolatunk nem volt mindig a legjobb, legfőbbképpen az utolsó időben, de nem akarom őket elveszíteni, nem veszíthetem el őket is. Veszekedtünk igaz, ők is mondtak nekem olyat amit nem kellett volna és én is mondtam nekik, de ők a szüleim és szeretem őket, még ha ezt nehezen is ismerem be, de szeretem őket.
  - Kicsim mi a baj? - próbált Andy szóra bírni, de sikertelenül. Semmi másra nem voltam képes csak sírni. Nem törődtem se a sminkemmel se semmivel, az sem érdekelt, hogy ennyien vesznek körül. - Kicsim kérlek mondj valamit. - könyörgött.
  - Andy mi történt vele? - hallottam meg Sara aggódó hangját. - Mad, mondj valamit. - nézett rám.
  - Nem tudom, telefonon beszélt, majd sírni kezdett. - tájékoztatta. - Ki kell innen vinnünk. - a karjaiba vett, majd arra eszméltem fel, hogy a hideg az arcomba csap. - Kérlek Mad, mondj valamit.
  - Én... én oda kell menjek. - suttogtam, teljesen összetörve.
  - Hová? - néztek rám mindketten.
  - Balesetünk volt, oda kell menjek. - álltam fel.
  - Kiknek volt balesetük? - kérdezte Andy.
  - A szüleimnek. - suttogom.
  Amint ismét kimondtam a szót, a szúrás erősen hasított a mellkasomba, azt hittem, hogy ott helyben velem is lesz valami. De most nem szabad, össze kell szednem magam és bemenni a kórházba. Andy és Sara mindenáron velem akart jönni, de nekem most egyedüllétre van szükségem. Tudom, hogy ilyenkor nem az a legjobb  sőt talán ez a legrosszabb, de nem akarom, hogy lássák, hogyan török össze teljesen. Andy persze nem ment bele valami könnyen, de nagy nehezen megértettem vele, hogy most magamba szeretnék elmenni oda. Fogalmam sincs, hogy hányszor ígértette meg velem, hogyha bármi van akkor hívom, nem számít az, hogy hány óra... Miután elbúcsúztam tőlük taxiba ültem. A sofőr abban a pillanatban megkérdezte, hogy 'minden rendben van?' amint beültem a kocsiba, én pedig bólintottam és bemondtam a címet. Ez az öt perc amit a taxiban töltöttem rengeteg időnek tűnt, mintha csiga lassúsággal haladnánk, pedig nem így volt, még a megengedettnél is gyorsabban mentünk, de mivel péntek van így nagy a forgalom.
  Amint meghallottam a mentők szirénáit, már csak pár lépés választott el a bejárattól. Mindig is utáltam ezt a szagot, ezt a helyet, mivel kiskoromban elég sokszor voltam itt... de egy éve már nem léptem át ennek az épületnek a küszöbét, ma pontosabban ugyanazon a napon, csak egy évre rá megteszem, ugyanabból az okból. Akkor is egy súlyos baleset miatt jöttem, pont ahogyan most is. Remegő lábakkal indultam meg a pult felé... a pult felé, ahol minden kiderül.
  - Jó estét. Miben segíthetek? - kérdezte a nővér, de amint meglátta az arcom megijedt. - Kisasszony minden rendben?
  - Igen... nem, mindegy. - sóhajtottam. - Az előbb hoztak be egy házaspárt, akiknek súlyos balesetük volt, hol találom őket?
  - Clark? - kérdezte, mire én bólintottam. - Harmadik emeleten műtik őket, ott megvárhatja a műtét végét.
  - Köszönöm. - megfordultam és megindultam a lift felé, ami pont előttem záródott be. - Hát ez nem lehet igaz. - morogtam. Mivel nem volt türelmem megvárni míg visszajön, levettem a cipőmet és a lépcső felé rohantam. Lihegve értem fel a harmadikra, amint kinyitottam az ajtót orvosok tömege viharzott el előttem egy irányba, rögtön tudtam, hogy hová kell mennem.
  Már fél órája fel-alá járkálok, de semmi sem történik, még senki sem jött ki a műtőből, ami azt jelenti, hogy még mindig küzdenek az életükért. Egy hölgy pár méterrel arrébb tőlem, remegve ült a széken és sírt. Nyílt az ajtó, azonnal odakaptam a fejem, azt hittem, hogy végre valami hírrel szolgálnak, hát szolgáltak csak nem nekem, hanem a hölgynek, akivel azt közölték, hogy nem tudták megmenteni az édesanyját. Nekem több sem kellett a falnak dőltem és lecsúsztam rajta, a fejem a térdeimre hajtottam és zokogni kezdtem. Nem akarom megtudni, hogy mit érezhetett az a nő amikor közölték vele, hogy az anyukája meghalt, én nem veszíthetem el őket. Nem akarom őket elveszíteni az elmúlt egy éve ellenére sem, mert történjék bármi is ők az én szüleim és én szeretem őket. Annyira sajnálom ahogy viselkedtem velük, nem ezt érdemelték volna... Órák óta itt ülök, de semmi sem történik a telefonom rezgésén kívül. Tudom, hogy Andy és Sara hívogat, de most nem tudnák nekik semmit sem mondani és ha meghallanák, hogy sírok azonnal idejönnének. Ha hamarosan nem fognak kijönni én esküszöm, hogy be fogok dilizni. Már saját magammal veszekszem, az agyam azt mondja, hogy fogjam fel, hogy már meghaltak és azért nem jönnek ki, mert nem tudják, hogy közöljék velem, a szívem pedig azt mondja, hogy még mindig küzdenek értük és mikor kiérnek akkor jó hírt közölnek velem, bár ennek nagyon kevés az esélye...
  Már annyiszor hallottam az ajtó nyílását, hogy már fel sem kaptam a fejem, csak ültem tovább és vártam, egészen addig amíg meg nem hallottam a nevem.
  - Madison Clark? - kérdezte egy mély hang. Lassan emeltem fel a fejem és megpillantottam a velem szemben guggoló pasast, a szemei aggodalmat sugalltak és mélyen bennük sajnálatot is felfedeztem. Ne! Ez sosem jelent jót. - Kérem nyugodjon meg.
  - Nem megy... - dadogtam. - tudom, hogy valami rosszat akar velem közölni, látom a szemeiben. - sóhajtott egyet, tehát igazam van. - Nem! Nem! Nem akarom őket elveszíteni. - kezdtem el kiabálni.
  - Madison, nyugodjon meg. - nézett a szemeimbe. Mély levegőket vettem, majd szép lassan megnyugodtam. - A szülei sérülései nagyon súlyosak voltak, sokat küzdöttünk az életükért, de sajnos csak az egyiküket tudtuk megmenteni. - a szemeim könnyekkel teltek meg. - Az édesapja sérülései túl súlyosak voltak, őt elveszítettük. Sajnálom. Az édesanyja állapota még mindig válságos, de túlélte.
  Amit ezek után mondott, semmit se hallottam, csak az járt a fejemben 'az édesapja sérülései túl súlyosak voltak, őt elveszítettük'. Már csak anya maradt nekem, de róla sem tudhatjuk biztosan, hogy túléli-e vagy sem. Nem veszíthetem el őt is, legalább őt hagyjátok meg nekem és ígérem, hogy meg fogok változni, csak ne vegyétek el tőlem.
  - Bemehetek hozzá? - kérdeztem.
  - Igen, de csak pár percre.
  Lassan álltam fel a székről és indultam el az orvos után. Az üvegablakon keresztül már láttam, hogy minden honnan csövek lógnak ki belőle... az arca is telis teli van horzsolásokkal, meg sem lehetett ismerni. Remegő lábakkal indultam meg az ágy felé, leültem a székre, majd a kezembe vettem törékeny kezét. A gépek halkan és egyenletesen csipogtak, jelezve, hogy anyám még életben van. A könnyeim lassan ismét megindultak, eszembe jutott az a sok közös emlék amit együtt éltünk át négyen... már csak ketten maradtunk, már csak anya és én vagyunk abból a boldog családból. Nem akarok magamra maradni, ha már anya se lenne velem, akkor mit érne az életem? Nem lennénk szüleim, nem lenne családom, magamat okolnám az elvesztésükért és ami még rosszabb egy 17 éves lány lennék egyedül a nagy világban...
  - Anya, szeretlek. - pusziltam meg a kezét, mivel szólt az orvos, hogy ki kell mennem, pihenni-e kell. Alig értem el az ajtóig amikor hangos pittyegést hallottam. Az orvosok egyszerre viharzottak be a terembe engem pedig kitessékeltek onnan.
  Ismét két órát vártam a folyosón egyedül, sírtam, zokogtam, kiabáltam, de mindhiába, nem segített semmi sem. Amikor megláttam az orvos kétségbeesett arcát, már semmi sem érdekelt, tudtam, hogy mit akar mondani... Anyának belső vérzése volt és nem tudták megmenteni.....

***

  Csak arra emlékszem, hogy sikítozni és zokogni kezdtem, majd minden elsötétült. Azt sem tudom, hogy most hol vagyok vagy hogyan kerültem ide. Nem akarom elhinni, hogy egyedül maradtam, mind a ketten itt hagytak, magamra hagytak. Az sem érdekelne, ha a nap minden egyes percében veszekednénk, csak azt akarom, hogy itt legyenek mellette és, hogy tudjam, hogy nem fognak magamra hagyni.... Se Maya, se anya, se apa... nincs családom....
  - Shhh kicsim. - hallottam meg azt a lágy hangot, amire most pont szükségem volt. 
  - Andy? - nyitottam ki a szemeimet. A szobámba voltam, Andyvel együtt, aki szorosan ölelt magához. Hírtelen azt hittem, hogy az egészet csak álmodtam, de amikor megláttam az arcát tudtam, hogy nem így van.
  - Kérlek ne sírj, kicsi Mad. - ölelt szorosabban magához.
  - Egyedül maradtam. - fúrtam az arcomat a mellkasába.
  - Nem maradtál egyedül. Én és Sara itt vagyunk neked. - puszilt a hajamba.
  - De ők már nem.
  - Nyugodj meg kérlek, kicsim. - csitított.Felültetett, majd egy pohár vizet és egy fehér bogyót adott a kezembe, nem kérdeztem, hogy mi az, biztos voltam benne, hogy nyugtató. Bevettem, majd visszadőltünk az ágyra.
  Fél óra múlva teljesen nyugodt voltam, bár a gondolatok még mindig cikáztak a fejemben, de már nem sírtam folyamatosan. Andy lement készíteni nekem egy teát, én pedig gyorsan lezuhanyoztam. A sminkem teljesen szét volt kenődve, nehezen is sikerült leszednem, de sikerült. A hajamat a fejem tetejére kötöttem, majd felvettem egy fekete nadrágot, egy sötétbarna pólóval. Lassan haladtam a konyha felé, de amikor a lépcső felénél megpillantottam a falon lévő közös képünket, amin négyen vagyunk és mosolygunk ismét sírni támadt kedvem, de lenyeltem. Épp be akartam lépni a konyhába, amikor meghallottam a csengőt. Az ajtóban egy idősebb hölgy állt.
  - Jó reggelt! Ön Madison Clarck? - bólintottam. - Én Amanda Hugo vagyok a gyermekvédelmisektől, azért jöttem, hogy magammal vigyem, a kisasszonyt.

2 megjegyzés:

  1. Váo! Itt a váratlan fortulat (ki tudja, hanyadik...) Nagyon-nagyon tetszik a blogod!!! Siess a kövivel! :) <3

    VálaszTörlés
  2. Szia!:) Benne lennél egy cserében? Ha igen kérlek válaszolj nálam: http://hopeless-impossible.blogspot.hu/
    Puszi, Hopeless x

    VálaszTörlés