2013. december 15., vasárnap

10.Nem akarok itt lenni!

Sziasztok!
Sajnálom, hogy pár napja nem volt rész, de ki kellett
találnom a folytatást. Ami nagy nehezen sikerült is, remélem
tetszeni fog nektek is. Tudom, hogy még nem igazán történik sok 
minden a fiúkkal, de még az elején vagyunk és ez csak szép lassan 
fog változni, nem akarom elsietni a dolgokat. 
Köszönöm az előző részhez érkezett komikat. Az egyik különleges volt a 
számomra, mivel Rosenak olvasom a blogját és már régóta mondogatja, hogy
bele akar kezdeni az egyik blogomba, csak nincs ideje, de most szakított rá
és tetszik neki, aminek nagyon örülök, mivel én is imádom az ő blgoját!
Köszönöm a 18 rendszeres olvasót!
Ölellek Titeket!


-----------------------------------------------------------------------------------


  A hangja! Ahogy meghallom azt a hangot, a hideg futkos a hátamon. Miért kell ennyire hasonlítania az Övéhez? Miért kell valami mindig emlékeztessen arra, hogy most milyen távol vagyok Tőle? Valahogy úgy érzem, hogy nem akarják, hogy boldog legyek, hogy valamivel mindig el akarják rontani az életkedvem. Tíz hónapra leszek összezárva ezzel a hanggal, hiába fogom majd próbálni elkerülni van egy olyan érzésem, hogy nem fog sikerülni. Nekem ez egyszerűen túl sok. Nem akarok itt lenni, nem érdekel, hogy ez a hely nem olyan mint a többi! Én nem akarok itt lenni, én csak a szeretteimmel akarok lenni, amennyi még maradt belőlük... Ugyanis, ha még ők is eltávolodnak tőlem akkor teljesen egyedül fogok maradni ebben a Nagy Világban! Nem akarom megtapasztalni, hogy milyen az egyedüllét ilyen hamar, még csak 17 éves vagyok a francba is, nem egy vén öregasszony, akinek már csak napjai vannak hátra, nekem még éveim vannak... és nem szeretném végigszenvedni őket, boldog akarok lenni.
  - Hé, jól vagy? - érinti meg a karom, mire én összerezzenek.
  - Ne érj hozzám. - csattanok fel. - Ne érj hozzám és hagyj békén, nincs kedvem senkihez se. Nem akarok itt lenni, de ha már muszáj akkor legalább hagyjatok békén. - pattanok le az ablakból.
  - Hé! - fogja meg a csuklom, mikor el akarok mellette haladni. Nem tetszik ez nekem, miért érzek valami furcsát amikor megérint vagy hozzám beszél? Andy jut róla az eszembe, nem akarom, hogy Ő jusson róla az eszembe.
  - Engedj el. - nézek a szemeibe.
  - Nem akarlak bántani, nyugodj meg. - mosolyog rám, mire én csak még mérgesebb leszek.
  - Ha nem akarsz bántani, akkor most elengedsz. - mondom egy kicsit hangosabban, mire mindenki ide kapja a fejét. - Elengedsz végre?
  - Mi folyik itt Harry? - kérdezi Emma.
  - A haverod nem akar elengedni. - válaszolok helyette. Emma mérgesen néz rá, mire elenged. - Kösz. - fogom magam és kiviharzok a teremből.
  Fogalmam sincs, hogy merre kell menni vagy, hogy hogyan juthatok vissza a szobámba, hogy összepakoljak és elhúzzak innen a büdösbe. Elindulok a jobb oldali folyosó felé, majd fel a lépcsőn, mert emlékszem, hogy egy lépcsőn is lejöttünk. Nem zárhatnak ide be, bárhová megyek, de ide nem... nem akarok itt lenni, nem akarok ennek a fiúnak a közelébe lenni. El akarok innen tűnni és el is fogok. Amint befordulok a folyosón nekiütközök valakinek, pontosabban Victoriának. Hát ez nagyszerű így nem fog sikerülni a tervem.
  - Mad? Mi a baj, hová rohansz? - kérdezni.
  - Pakolni. - förmedek rá, tudom, hogy nem tett semmit, de most nincs kedvem jópofizni. - Nem maradok itt, el kell innen mennem. - hiába próbálok tovább menni elkapja a csuklóm és nem enged. - Mi a franc van ma az emberekkel? Mindenki engem akar megállítani? - csattanok fel. Nem elég, hogy az a barom is megállít, most még ez is... Egyre mérgesebb és zaklatottabb leszek és ennek sosem volt jó vége.
  - Most nyugodj meg szépen és beszéljük meg, hogy mi zaklatott fel ennyire. - próbál higgadt maradni.
  - Nincs kedvem beszélgetni, csak el akarok innen tűnni. - forgatom a szemeim.
  - Mad, te is tudod, hogy nem engedhetem meg, hogy elmenj. Gyere és beszéljük meg ezt a szobában, mert az egész folyosó tőled zeng. - nagy levegőt veszek majd kifújom és követem őt.
  Kinyitja az ajtót, majd bemegyünk rajta. Ledobom a lábaimról a cipőt, felülök az ágyra a hátam a falnak támasztom, a fejemet pedig a felhúzott térdeimre hajtom. Érzem, hogy az ágy besüpped mellettem, de nem érdekel. Nem akarok vele kiabálni, mert nem érdemli meg, előbb le kell nyugodnom. Eltelik pár perc mire sikerül rávennem magam, hogy higgadtan kezdjek el beszélni.
  - Sajnálom az előbbit. - suttogom. - Nem akartam veled úgy beszélni, csak kiborultam... nem könnyű elfogadnom, hogy 3 napja még úgymond tökéletes volt az életem most meg... nincs semmim és senkim se...
  - Mad, megértelek - teszi a kezét a térdemre. - de abban nem értek veled egyet, hogy nincs senkid. - mosolyog rám. - Mi itt vagyunk neked, én is és biztos vagyok, hogy a kinti barátaid is melletted állnak. Tudom, hogy nehéz amiket most át kell menned, de sikerülni fog túltenned magad rajtuk.
  - Nem, nekem ez már túl sok... - motyogom. - csak meg szeretnék minden elől futamodni, nem akarok még több fájdalmat átélni.
  - Egy 17 éves lánynak ez tényleg sok, ez nem kétséges, de segítséggel sikerülni fog túltenni magad rajtuk. Nem fogom engedni, hogy menni fog és én segíteni is fogok ebbe, ha engeded.
  - Hogyan akarsz rajtam segíteni, mikor még azt sem tudod min mentem keresztül? - nézek rá.
  - Épp ezért kell nekem elmesélned, hogy meg tudjalak érteni és segíteni... - nem akarom, hogy újra eszembe jusson minden, de tudom, hogy ő csak segíteni akar nekem, nagy levegőt veszek, majd mesélni kezdek.
  - Két éve még minden szép volt, boldog család voltunk... - a régi emlékek megmosolyogtatnak, bár mikor odaérek ahhoz a naphoz könnyek szöknek a szemembe. - Nem akartam, hogy ez történjen vele, tudom, hogy csak az én hibám az egész, hogy csak miattam nem lehet közöttünk és ezt képtelen vagyok feldolgozni. - tovább mesélem a szüleimmel való kapcsolatomat attól a naptól kezdve, majd elmesélem, hogy szerelmes lettem és barátokra is szert tettem. - Andyt mindennél jobban szeretem, de most ott kellett hagynom és tudom, hogy már nem lesz olyan mint régen a kapcsolatunk.... és most meg itt vagyok, ahol nem érzem jól magam...
  - Mad, tudom, hogy ezek olyan események voltak az életedben ami miatt megváltoztál, de tudnod kell, hogy nem olyan vészes amilyennek gondolod. Tudom, hogy fáj és hogy magadat okolod az elvesztésük miatt, de nem a te hibád... egyik sem a te hibád.
  - De az enyém, az enyém, hogy Maya meghalt és az is, hogy a szüleim... még csak azt sem tudtam nekik elmondani, hogy mennyire szerettem őket, mindketten úgy hagytak el, hogy rosszban voltunk... és én ezt képtelen vagyok elfogadni. - a könnyeim már potyognak, Victoria átölel és türelmesen várja, hogy megnyugodjak. Igaza volt egy kicsit megkönnyebbültem miután elmondtam neki, de még mindig fáj és fájni is fog.
  - Meg fogod látni, hogy az idő elteltével nem így fogod gondolni Mad, nem a te hibád volt... - aprót bólintottam, bár még mindig nem hittem el, amit mondott nekem. - Mi történt a kantinban? - kérdezte hírtelen. - Hallottam, hogy veszekedel valakivel, mi történt?
  - Semmi, nem veszekedtem senkivel sem.
  - Hallottam, mi történt Harryvel?
  - Semmi, csak én vagyok a hülye... nagyon hasonlít valakinek a hangjához az övé és ettől kiborultam.
  Victoria próbálta kiszedni belőlem, hogy kinek a hangjához hasonlít az övé, de nem mondtam semmit így lassacskán feladta. Magamra hagyott, hogy pihenhessek. Befordultam a fal felé és gondolkozni kezdtem. Még mindig a fejemben zengett a csodaszép hangja miközben énekel. Láttam rajta, hogy mennyire élvezi az énekelt, hogy milyen boldog mikor ezt csinálhatja... de engem ez mégis elszomorít...
  - Harry szerintem ez nem jó ötlet. - hallom meg Emma hangját. - Nem most kéne vele beszélned. Harry alszik.
  - Em, tudni akarom, hogy mivel idegesítettem fel ennyire. - ugye nem rólam van szó.
  - Harry ne csinálj hülyeséget. Adj neki időt, mikor megnyugszik akkor majd beszélj vele, de ne támad le ilyen hamar, mert abból nem lesz semmi jó.
  - Jó, de beszélni fogok vele. - hallom a rekedtes hangját, majd az ajtó csattanását.
  - Még egy ilyen idiótát mint ez. - szidja csendben Emma.
  Még egy kicsit tettem magam, hogy alszom majd megfordulok és kinyitom a szemeim. Emma már nincs a szobában, de gondolom a fürdőben van mivel ég a villany. Csendben kimászok az ágyból, majd belebújok a cipőmbe és kiosonok a szobából. Észreveszem, hogy Andy írt egy SMS-t amiben az áll, hogy ma este meglátogat mivel tudni akarja, hogy minden rendben van-e velem. Még egy fél órám maradt a megbeszélt időig, de eszembe jut, hogy engedély nélkül nem hagyhatom el az épületet. Megkeresem Victoriát, majd elmondom neki, hogy mit szeretnék amibe belemegy. Boldogan jövök ki, majd sétálok az épület kijáratához. A pultos nő megállít, de én felmutatom a kilépőm így bólintva kienged. Amint kilépek az ajtón egyből megpillantom Andyt, aki mosolyogva néz felém, a gyomrom összeszorul és a szívem egyre hevesebben kezd verni. Már szinte rohanok felé és a nyakába ugrok. Annyira jó Őt látni, annyira jó Őt érezni.
  - Szia! - csókol meg. A karjait szorosan a derekam köré fonja. Most az sem érdekel, hogy alig kapok levegőt az ölelésében, csak az számít, hogy itt van.
  - Annyira hiányzol. - motyogom.
  - Te is hiányzol nekem, nekünk. - mosolyog rám. - Hogy vagy? Minden rendben?
  - Igen Andy minden rendben, de sokkal jobban lennék, ha te is mellettem lehetnél meg persze Sara.
  - Tudom kicsim, de be kell ezzel is érned, hogy meglátogathatlak, amikor csak szeretnélek. - borzolja össze a hajamat.
  - Hé. - csapok a kezére. - A hajam az szent, ugye ezt nem felejtetted el?
  - Persze, hogy nem. - puszil meg. - Nélküled teljesen más lesz a suli holnap. - sóhajtja. - Mindenki téged fog kérdezni én pedig azt sem tudom, hogy mit válaszoljak erre...
  - Szerintem az igazat. - suttogom. - Úgyis rájönnének vagy ha nem maguktól akkor a tanárok mondanák el nekik...
  - Igazad van. - ölel magához újból. - Szeretlek ugye tudod?


Harry Styles 


  A kedvenc helyemen vagyok. Mindig ide jövök ha gondolkozni akarok. Megnyugtat a sötét és a csendes levegő, itt úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Még most sem igazán értem, hogy lehetek ekkora szerencsétlen. Bemegyek Emmához, aki alig pár hete került ide, de máris közénk tartozik és kivel találom magam szembe a szobájába? Azzal a lánnyal aki ma érkezett. Hiába próbáltam vele szóba elegyedni nem hagyta, elfordította a fejét. Nem tudom, hogy mi bánthatja ennyire, de remélem ez meg fog változni, nem szeretem amikor a lányok szomorúak körülöttem... mindig teszek valami, hogy mosolyogjanak. Bementünk a kantinban, ahol a megszokott banda várt minket. Igen van valami amit még nem tudtok róla és Louról sem, mindketten szeretünk énekelni, az intézet már nem egy versenyre küldött minket, amit persze meg is nyertünk. Sokszor tartunk itt is kisebb koncerteket. Emma amikor megjött észrevettem, hogy nem egyedül volt, hanem vele. De ő nem jött oda hozzánk, inkább az ablakhoz sétált és leült... Miközben énekeltünk őt figyeltem, láttam rajta, hogy meglepődött mikor meghallotta a zenét, de tudom vagyis csak gondolom, hogy legbelül valami eszébe jutott, mivel a dal közepétől remegni kezdett... Amikor odamentem hozzá és megpróbáltam újra beszélni vele, nagyon kiakadt. Nem tudom, hogy mindenkivel így viselkedik-e vagy csak velem, de az is lehet, hogy még új neki ez a hely és ezért ilyen ellenszenves. Miután kirohant a teremből Emma kérdőre vont, hogy mit csináltam vele, de nem tudtam rá mit mondani, hiszen semmit sem tettem. Még pár dalt végigénekeltünk majd visszaindultunk, én pedig Emmel mentem mivel beszélni akarok vele, de persze Em addig idegesített, amíg azt nem mondtam, hogy oké adok neki pár napot és csak utána próbálok meg hozzá közeledni. 
   Az előbb viszont elég furcsa dolog történt, az ajtón Ő jött ki és rohant az egyik fiú felé, aki a kapuban várta. Gondolom a barátja az... Alig öt percet beszéltek amikor búcsúzkodni kezdtek, végig őket néztem, de amikor meghallottam a fiú nevét, akkor eszembe jutott valami... felálltam és jobban megnéztem magamnak. Andy?

2 megjegyzés:

  1. Szia Evelyne!:D
    Mi-mi-mi-mi volt ez a végén? Ismerik egymást?:O OMG! Atyaisten, annyira jó, hogy az már tökéletes!:DD Imádom, olyan jól fogalmazol és asdbdfghbrj! Erre nincsenek szavak!:D Itt mosolygok a gép előtt mint valami fogyatékos, mert olyan jó lett!:"D
    Szegény Mad, annyira sajnálom, de remélem majd minden rendbe fog jönni az életében, főleg Harryvel, de azt tudom, hogy erre majd várni kell.:)
    A tegnapi komit pedig szívesen írtam meg!:)
    Már várom a folytatást,
    Rose X

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rose!
      Ha most látnál engem a komidat olvasva azt hiszem idiótának néznél ugrálok és vigyorgok! Ismerik-e vagy sem az ki fog derülni a következő részből, de més sok nagyon sok titok van ami ki fog derülni szép lassan amire nem számítottok, de remélem tetszeni fognak... Persze, hogy rendbe fog jönni mad, csak kell neki egy kis idő.... A jövőhét végefelé biztosan olvashatod!
      Puszi Evelyne!

      Törlés